április 27. szombat, Zita

Könyvajánló – Márai Sándor: Válás Budán

2024. 01. 13., 16:54
Nehéz eldönteni, hogy ezt a könyvet el kell-e mindenképpen olvasni, vagy pedig egyáltalán nem volna szabad. Talán különös így kezdeni egy könyvajánlót, de megkerülhetetlen az a tény, hogy a regény alapjaiban forgathatja föl a valóságérzékeléshez és a lét értelmezéséhez, a szerelemhez kötődő meggyőződéseinket. Ezért ironikusan kiírhatnánk a figyelmeztetést: „olvasása gyenge idegzetűeknek nem ajánlott”. Többről van itt szó, mint egy válásról, s többről, mint egy történet elmeséléséről. Ez a nyugtalanító, a hazai porondon méltatlanul háttérbe szorított Márai-regény nem kevesebbet állít, mint hogy „nem szavakon és cselekedeteken múlik az életben, mi lényeges”.

S ez a mondat az egész mű mottója is lehetne, ami egy regényíró tollából mégiscsak meglepően hathat. Persze, tudjuk, egy regény sohasem pusztán maga a történet és a stílus, hanem számos nüansz, sugallat, szószerkezet, szerzői intenció, s egyéb körülmény, valamint döntés eredménye.

Márai azonban ebben a kis remekművében olyan lelki mélységekig hatol, mely talán leginkább a pszichoanalízis grádicsaira emlékeztet.

Egy sokgenerációs bírófamília legfiatalabb leszármazottja, Kőmives Kristóf életének közvetett monológjával indul az írás első fele. Küzd a törvénnyel, s az idő-örvénnyel – ez Márai szójátéka: „Ítélnie kellett, szigorúan és betű szerint, a törvény szellemében – s néha úgy érezte, ha belenézett az örvénybe, az idő örvényébe, hogy a törvény lemaradt az idő mögött; a törvény nem látta előre ezt a bomlást, ezt a számumot, amely söpört és lebegtetett mindent, ami alapzatnak készült – ”. Hívő katolikusként és válóperes bírókéFnt nem mondhatni, hogy kiegyensúlyozott pozícióban van. Főként olyan bíróként, aki még nem veszítette el a házasság szentségébe vetett hitét. Paradox módon naponta válásokra „adja áldását”, miközben vallja, hogy Isten előtt a megkötött házasság felbonthatatlan. Ebben a kétségtelenül meghasonlott, de nem tudatosított lelkiállapotban nem csoda, hogyha gyanús szédülések, „szégyenteljes elgyengülések” gyötrik, melyeket először testi tünetekként kezel és kivizsgáltat, majd belenyugszik, hogy ezzel együtt kell élnie.

Igen hangsúlyos a család csalhatatlan és vitathatatlan egysége, mely előtűnik a történetben egyre. A válóperes bíró – folytatva a paradoxont – úgy beszél a családról, mint bonthatatlan egységről, mely lehet ilyen vagy olyan, akár a házasság, mindenképpen tökéletlen, de a házassággal ellentétben, itt a földön mindenképpen megbonthatatlan. A sok válást a család rothadásának kórképeként tekinti, így veszi kezébe nap mint nap a hivatalos papírokat. Szakmai tudása és hivatása kollégái számára megfellebbezhetetlen, „öröklött” tekintélye magabiztossággal vértezi fel. Annál szembetűnőbb az a néhány bizonytalanság, mely fölmerül benne.   

Kifinomult érzékkel taglalja a narrátor – Kőmives Kristóf alakján keresztül – a válóperek világát: „…minden nap, minden tárgyalási óra, minden tanú, minden vallomás új kórképet mutatott, új és ismeretlen betegségeket, titokzatos sérüléseket, a bíró előtt szakállas, hetvenéves gyermekek álltak, és duzzogva követelték, hogy állítsa sarokba játszópajtásukat”. Megvilágító az a mód, ahogyan az emberi szembenállásokról, játszmákról képet ad: a mindenség és az örökkévalóság távlataiban nevetséges minden vita, s főként annak fényében, hogy, ahogyan megfogalmazza, úgy harmincnyolc éves kor után felfedezzük, hogy halandók vagyunk. Szóval, hogy tényleg. Hogy az örökkévalóság perspektívájában minek van jelentősége? A kis szédülések, szívaritmiák jelzik, figyelj!

Márai főhőse abból az alapállásból közelít, mely nem kötődik valláshoz. Az az alázat és lemondás, mely szerint a helyünkön kell maradni és teljesíteni kötelességünket, ősibb mint bármely vallás – konstatálja. Feleségét minden kétséget kizáró bizonyossággal találta meg egy osztrák származású család fészkében, három nap udvarlás után kéri meg a kezét. Egymásratalálásuk a szavak, érzelmek szintjén az első pillanattól nyilvánvaló, három gyermekük születik.

Ebbe a kicsit az osztrák légkör miatt olykor idegenséget felvillantó, de biztonságos miliőbe toppan be egy régi ismerős, az iskoláskori osztálytárs és feleségének válása. Fazekas Anna alakja az első oldaltól jelen van a regényben, de itt még csak homályos, álombeli lényként, a múlt egyik relikviájaként. Mégis, sejtjük, fontos szerepe lesz az események alakulásában, noha a mű első felében még biztosra vesszük, hogy az események láncolata, bonyolódása visz majd tovább a kibontakozáshoz. S itt érkezünk el Márai fordulatához, mely persze már ismerős lehet például A gyertyák csonkig égnek dialogikus vallomásos prózájából, s hasonló is lesz a felállás a második részben. Arra viszont, ami következik, nem lehet felkészülni…

Az olvasó kétségtelenül azt gondolja, hogy valami bűn, valami lappangó titok kerül majd a felszínre, de ez csak részben igaz. S ami hátborzongató itt, az – megintcsak ellentmondás – hogy éppen emiatt a látszólag „nem történt semmi” miatt sápadunk halálra egy pillanat alatt – már hogyha komolyan vesszük a leírtakat. S Márai eléri azt, hogy halálosan komolyan vegyük.

   Greiner doktor, a másik főszereplő éjszaka toppan be a képbe, valahogyan álomszerű, s mégis egy rémálom, vagy a különösen éles – „olyan mintha valóban megtörtént volna típusú” álmok atmoszféráját hozza el. Mindaz, amit elmesél, egyúttal kinyitja Pandora szelencéjét. Érthető, hogy a francia kritika, noha étizedekkel megjelenése után, magasba emelte Márainak ezt az itthon igen halvány fogadtatású regényét.

A bírót ugyanis először csak valami nyűgös kényszer, felebaráti kötelességérzetféle, majd maga a metsző kíváncsiság viszi tovább afelé, hogy meghallgassa a doktort.

Greiner doktor története a szakadék széléről indul: a másnapi válás előtt halaszthatatlan mondanivalóval ront be a bíró házába. A benső kényszer, ami Márai kedvelt eszköze a szereplők mozgatását illetően, különös fejleményeket idéz elő: a cseléd megrögzött szokása és engedelmessége ellenére beengedi késő este a hívatlan vendéget, mondván, hogy „be kellett engedni”. Ez Márai egyik nagy pillanata mindig, mikor minden logikus és látszólag ésszerű emberi megfontolás ellenére, a benső hang igazsága megszólal. Az orvos, akinek bíróra van szüksége az éjszaka közepén, elég bizarr és abszurd felállás. Főként, hogy egyre azt hajtogatja, meg kell tudnom, hogy ártatlan vagyok-e. A beszéd, a vallomás a bűnös mindenkori vallomása és tanúságtétele amellett a József Attila-i kinyilatkoztatás mellett, hogy „Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat”. Hiába a bíró tiltakozása, hogy nem ő, sem más, hanem végső soron „Isten ítél”, maga a doktor ítéli el önmagát.

Nagy kérdések kerülnek terítékre: „Mi az, szeretni valakit?”; „Ki tudja lefényképezni, megrögzíteni, kitapintani a pillanatot, mikor két ember között eltörik valami?”; „Lehet-e hogy két lélek, bár fizikailag nem találkoznak, össze vannak kötve? Izgalmas, hogy a kulcskérdés és kulcsválasz az álomban rejlik. A doktor nem tágít attól, hogy megtudja a bíró álmát – s a választ látszólag megkapjuk, de egy nagy írótól ez így túl banális volna. Ezért aztán még tovább kell lapoznunk, hogy némileg megbékéljünk a zsigerekig hatoló hosszú lelki út végén, mikor eljön a reggel. S ez a reggel tényleg világosságot hoz, nem várt világosságot, s egyúttal visszakanyarodunk a kezdetekhez az örökös újrakezdés szellemében.

A klasszikus séma szerint egy nő alakja okozza a gondot, de egy másik oldja föl – hogyha nem is teljesen egyértelműen. Ami ennél fontosabb: a regény olvasása közben ellenállhatatlanul fölteszünk magunknak olyan kérdéseket, melyeket eddig talán soha, s nagyon nem mindegy, hogy mit válaszolunk rá. Olyan fegyver ez a szöveg, mely egy pillanat alatt világokat dönthet romba, hogyha nem azzal a lelkülettel közelítünk hozzá, ahogyan azt megkövetelné. Mert a lényegi üzenet végső soron nyilvánvaló: nem áldozhatjuk be a másikat afféle mondernkori Kőműves Kelemenként anélkül, hogy ne követnénk el bűnt – s Kőmives Kristóf talán feloldja a nomen est omen átkát azzal, hogy az én könnyen romboló önzése helyett az igazi áldozatos önismeret nehéz útját választja.

/Márai Sándor, Válás Budán, Helikon, 2013, Budapest/