Könyvajánló – Marcello D’Orta – Isten ingyér teremtett bennünket

2023. 05. 28., 18:03
A féltizenegyes pap borzasztó fontos nagy szavakat mond, de így képtelenség megérteni. – írja dolgozatában az olasz kisdiák. Marcello D’Orta két világsikerré vált, gyermekhangon megszólaló, fergeteges jókedvet és felhőtlen szórakozást nyújtó könyvének második kötetében nápolyi kisiskolások értekeznek olyan nagy kérdésekről, mint hogy Miért teremtett bennünket az Isten? Mi az ördög és a pokol? Hogyan értelmezzük korszerűen az Ó- és Újtestamentumot? Borzasztó nagy kérdésekről egyszerű szavakkal, ahogyan a gyerekek szeretnek szólni, s szeretik, ha szólunk hozzájuk – noha a könnyekig ható nevetéstől nehéz lesz megszólalnunk... Ezzel a kötettel kívánunk jó ráhangolódást a gyermeknapra, s boldog gyereknapot minden szülőnek is! Örüljünk gyermekeink hangjának, s halljuk meg benne a nekünk szóló üzenetet!

A délolasz és különösen a nápolyi mentalitás része a szentekkel és Istennel való – akár a templomban is – hangos vitatkozás, alkudozás. Nem arról van szó, hogy pénzbedobó automataként tartanák számon a Jóistent, hanem inkább valahogy arról, hogy a legnagyobb természetességgel – mint az édességboltban anyja ruháját ráncigáló gyermek – követelik, ami szerintük nekik jár. Persze „meg is imádkoznak érte” és az anyagiakról sem felejtkeznek el. Ugyanez a magától értetődő természetesség folytatódik a gyermekekben, akik látják, ahogy anyjuk-apjuk mint a kézmosást úgy végzi a gyónását, hiszen mi sem természetesebb: ahogyan kezet mosunk, ha bepiszkolódott, a lelkünket is megtisztítjuk, ha folt esett rajta. Ehhez meg bárki pap tud közvetíteni utcán-nyílt fülkében, akárhol, nem válogatnak és finnyáskodnak. Ha kritizálnak, inkább a szomszédot, a pap is ember, de legalább Isten szolgája. A szégyenlősség sem jellemző, minek bebújni egy fülkébe, s mit számít, ha az egész város hallja, mit műveltünk, ha a Mindenható előtt semmi sem titok. Nem meglepő tehát az olasz gyerekek szókimondása sem.

 Marcello D’Orta olasz tanítói szerepben válogatta össze diákjai fogalmazásait a vallást és teológiát illető kérdésekben. Hogy ki beszél itt? „A déli kisdiák ezúttal szokatlan beállításban: félénk és szemtelen, csibész és filozofikus a maga festői nyelvezetével, a helyenként szürreális humorával és mindenekelőtt valami ősi beletörődéssel, ahogy a fájdalmat derűsen, már-már vidáman képes elviselni.” – olvashatjuk a szerző bevezetőjében. Ugyanakkor nem csak a déli kisdiák hangja ez. A féktelen nevetést előcsalogató sorok mögött kegyetlen teremtéskritika, sokszor megbotránkoztató evidenciával felbukkanó kinyilatkoztatások tárulnak elénk, mai köntösben. Vagy néhány évtizeddel ezelőttiben, de a lényeg nem változik. Hogy mi is a lényeg? Erre nem kapunk választ, vagyis nem holmi parttalan filozofálgatásra, humorizálásra invitálnak minket gyermetegen kedveskedő stílusban. Persze nem is gyerekkönyv, nem gyerekeknek való könyv ez. Érződik belőle azonban egy nagyobb közösség, a keresztény közösség hangja, ahol a fogalmak, történetek, teológiai alaptételek közt már gyerekkorban egészen otthonosan járunk, s egy nyelvet beszélünk.

Kezdjük Ádámnál és Évánál, lapozzunk bele először is a teremtéstörténetbe a délolasz kisdiák füzetein keresztül!

Ádám miközben a bordája aludt, megteremtette Évát.

Ádám és Éva nem fogadták meg Isten parancsát, hogy ne egyenek meg egy almát, Isten ezért kiűzte őket a paradicsomból. És mondá: Először is kiűzlek benneteket, másodszor meg fogtok halni. Ami Évát illeti, ikreid lesznek, de egyik se hasonlít a másikra.

Isten jól tette, hogy megteremtett bennünket, csak ne vitte volna túlzásba.

Ha Isten teremtett bennünket, az ő baja.

A bibliai történetek a fantázia elemeivel bővülve elevenednek meg. Tanulságos, hogy mit emel ki egy-egy gyerek a történetből, s a figurák karakteressége is feltűnő. Ami mulattató, az éppen az, ahogyan az igazságtartalmukat nem megkerülve világítanak rá egy-egy abszurditásra és az ember számára sokszor megbotránkoztató – vagy elsőre annak tűnő – isteni igazságszolgáltatásra.

Nézzük Dávid és Góliát esetét:

Dávid normális termetű, engedelmes jó gyerek volt, Góliát meg egy nagy gonosz tahó, akkora, mint Polüfémosz, csak két szemmel és két szemöldökkel.

Lót menekülése a bűnös városokból, Szodomából és Gomorából. Ez az interpretáció manapság egy felnőtt tollából biztos nem állná ki a szólásszabadság próbáját. Mindenesetre a végén velős tanulsággal gyarapodhatunk.

Akkor ő fogta a családját és menekült Szodoma és Gomorából. És abban a szent minutumban Isten tűzesőt küldött a két városra, mire minden buzi meghalt, minden lotyó megégett és a földrengés a gonoszok fejére rogyasztotta a kupit.

Lót és családja megmenekült, de az a lökött felesége látni akarta mi sül ki belőle, megfordult, és erre sószoborrá változott, konyhává vagy asztalivá.

A történetnek az a tanulsága, hogy az özönviz se ért az égvilágon semmit.

Ami feltűnő, hogy ezek a gyerekek milyen sok minden részletet ismernek a bibliai történetekből, s hogy a bölcsesség és a derültség mögött milyen természetes módon villannak föl az ember számára azok az isteni megnyilvánulások, melyek itt a földön az ember számára abszurdak és felfoghatatlanok. Jób sem ússza meg...

Szegény Jóbnak tiszta gubanc volt az élete. Gazdag volt, voltak feleségei és szamarai, fiai és tevéi, marhái és birkájai. Semmiben sem szűkölködött. És jó is volt, nagylelkű és alázatos: ha meghalt egy felesége vagy egy szamara, azt mondta: „Nem érdekes”.

    Akkor Isten próbára tette. Meghalatta neki először minden testvérét, minden sógorát és minden unokatestvérét, aztán minden feleségét és minden gyerekét. (…)

Másnap Isten egycsapásra megdöglette az összes állatot és Jób otmaradt egymaga, mint a kivert kutya. De Isten, akinek ez se volt elég, ráküldte az összes létező betegséget: pestist, kolerát, leprát, rühöt, aranyeret. Talán még kacsába is pisált.

De ezzel együtt se panaszkodott még viccből se soha.

A szókimondás és a humor olykor fájdalmas húrokat is penget. A családi bajok és az emberiség

nagy problémái is ott vannak a háttérben. A csodákról:

Jézus sok csodát tett, a vakosat, a leprásat, a bénát, a lefékezett vihart, a vizenjárást, satöbbi. De egy csodát nem tett meg: nem mentette meg a bátyámat a drogtól.

Nekem Jézus akkor csinálta a legnagyobb csodát, mikor minden segitség nélkül föltámadt.

Az Újtestamentum is új megvilágításban tűnik föl. Az apostolokról:

A tizenkét apostol kezdetben egyik se tudott rendesen beszélni, minden lehetséges hejesirási hibát elkövettek. Ha elkisérték Jézust valami csodát tenni, mindig lejáratták vele a presztizsét.

Következő kérdés, s a válasz egy kis gyanús önkritikával fűszerezve: „Értelmezd Jézus következő mondását: „Aki nem olyan, mint a gyermek, nem léphet be a mennyek országába”

Szerintem mikor Jézus ezt mondta, nem a nyolc-kilenc éves gyerekekre gondolt, hanem az egész kicsikre. Mert a gyerekek akkor még jók, ugy értem egy az egybe, mi már sokkal dörzsöltebbek vagyunk.

Szerintem az iskola tehet róla. Ne tessék haragudni, de én tökre igy vagyok vele. (…)

A kisgyerekek nem lopnak, nem beszélnek csúnyán és nem káromkodnak, nem ölnek és nem okoznak háborúkat. (…)

A nagyok viszont igazi Istencsapások ezen a bolygón, tizenöt éves kortól fölfelé. Minden kitelik tőlük: ölés, szennyezés, sumákolás, a Közel-Keleten már hajnali hatkor kezdik a gyilkolást.

Pilátus sem marad ki az átvilágításból:

Nem olyan egyszerű, amit erről a személyiségről gondolok, de valamit talán ő sem értett. Mert Poncius Pilátus egyrészt római volt, másrészt emberi lény.

Júdás harminc ezüstért árulta el Jézust, Pilátus viszont ingyen.

Egy kis „helyrajz” Júdás kapcsán:

Az én szememben Júdás volt a legrosszabb Jézusáruló a földön. Harminc ezüstért árulta, aztán megbánta, eldobta és öngyilkos lett, de tul későn. Ki tudja, ki szedte össze azt a pénzt. Ha Nápolyban akasztja föl magát, öt percig se marad ott a földön.

Azért a szülőföld szeretete is felébred, s a megváltás is frappánsan megvalósul:

A régi Rómát én látni se bírom, amiért megfeszitette Jézust. Ha Nápolyban van az eset, senki se bántja, és talán még mindig él. Mikor Jézus végképp meghalt, jött egy nagy földrengés, és azok a barmok csak akkor vették észre, hogy Isten fia volt. Háromnapi halál után Jézus fölment a mennybe, megbocsátott egész Rómának, és fölénk rakta a pápát. 

A keresztényüldözések témájában kissé előtör a naturalizmus:

Az első mártírokat az oroszlánok ették meg. Az oroszlánok akkor már hat vagy hét napja nem kaptak mártírt, baromira kivoltak éhezve.

Keresztelő Szent János egy mondattal „leírható”:

Elkeresztelt egy folyót „Jordánnak”, és magában kiabált a pusztában, senki se hallotta, csak akkor lehetett valamit hallani, ha fújt egy kis szél vagy visszhangzott. Ezért sose fogjuk megtudni, miért kiabált.

Ennyi. Jobb, hogyha most be is zárjuk a szemezgetést, hagyjunk belőle felfedeznivalót, noha akadnak még bőven mulattató epizódok a könyvben, melyek akárhogyis, de az evangéliumot közvetítik, a kereszténység legfontosabb üzenetét: „szüntelenül örüljetek”!

/Marcello D’Orta, Isten ingyér teremtett bennünket, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997/