Könyvajánló – Nadine Gordimer: Önvédelmi fegyver

Az életrajzi tény, hogy az írónő a Dél-Afrikai Köztársaságban született 1923-ban, angol-litván, zsidó származású szülők gyermekeként, önmagában sorsdöntő. Édesanyja nyíltan szembeszállt a feketéket sújtó faji diszkriminációval, s nyilvánvaló, hogy egész világlátására mély hatást gyakoroltak a korabeli, nem szűnő társadalmi problémák-konfliktusok. Különleges adalék, hogy tanulmányait egy katolikus iskolában végezte, de jobbára otthon tartották és tanították szülei.

Ebben a regényben egy fehér férfi gyilkossága kerül górcső alá. Stílusa elemző, egyszerre tárgyilagos és érzelmileg pontos. A nyitó jelenet akár egy színházban is megállná a helyét: szülőpár, anya-apa a nappaliban, hétköznapjaik egyikét élik, ücsörögnek, tévét néznek, beszélgetnek. Ekkor toppan be a hírhozó, aki fenekestül felforgatja hétköznapjaikat, s lesz ez a „péntek” vízválasztó, mellyel új naptár nyílik életükben. A szerző in medias res kezd, nincs tehát okunk itt sem titkolózni, hiszen a mű egyetlen tett köré összpontosul: a fiukat gyilkossággal vádolják, lelőtt egy embert.

Az apa, Herald, biztosítási ügyekkel foglalkozó üzletember, az anya, Claudia, odaadó orvos. Mindketten szülőként, s mindketten emberként is reagálnak egyszerre. Az apa nemrég megnyíló, régóta bontakozó hitéhez botorkál vissza, imádkozik és jegyzetel, tépelődik és keres, az anya gondoskodással, kétségbeeséssel és józan hárítással reagál. Közben mindketten magukban keresik a hibát. Jönnek a kérdések, az önvád, majd egymás néma vádolása, megosztottság a házastársi egységben, de marad a közös aggódás. Az anya hányinger nélküli rohama, az élet kisszerű rituáléiba kapaszkodás, a túlélés. Mintha egy halálos betegséggel szembesülnének. Tudják, soha nem lesz semmi olyan, mint régen.

Mélyről jövő félelem ez a „nem lesz soha olyan, mint régen” mindenki életében, s ezért is, hogy ez a regény látszólag szenvtelen stílusával mélyrétegeket mozdíthat meg akárkiben. A szülők tépelődésükben, mikor a gyermekkor történéseiben („a fiuk, Duncan egy társa fölakasztotta magát egy nyári táborban”, „elkényeztették volna?” „az az anyja által elaltatott kutya volna az ok?” vagy a „madárles?”) keresik fiuk borzasztó tettének gyökerét, magyarázatát, végül arra jutnak, hogy „boldog gyerek volt, sose kellett büntetni”. „Én vagyok az anyja, tudnom kell, miért” – gyötri magát Claudia, míg állandó készültségben élnek, s a tehetetlenség rettenetes tenniakarásában, a szülői lélek bármit megmozgatna, hogy segítsen. A legfájdalmasabb mégis a kétség és a bizonyosság, hogy ölt-e, képes volt e kioltani egy másik ember életét az, akivel huszonhét éven keresztül napi kapcsolatban voltak, s azt hitték, ismerik? Mint kiderül, most döbbennek rá, hogy „sosem érték el a bizalmasságot”. Emellett még inkább fölmerül, hogy mit NEM tettek meg érte?

A katonaságnál nem lőtt emberre: „Csak céltáblákra lövöldözött. Azt mondja, emberalakjuk volt.” – jön a következő találgatás. Majd a tagadás és az önhibáztatás után jön a legkeményebb rész: az elfogadás és a viszolygás érzésének feldolgozása. Itt igen mélyrétegeket érint az író, egyenesen odáig jut, hogy az egyetlen megoldás a szülők számára, hogy: „Újra kell foganni, újra kell hordani a fiút.” Talán nincs is még egy ilyen alaposan diagnosztizáló és terapetikus irodalmi mű, mely a kérdésben a szülő-gyerek viszonyt illetően foglalna állást.

Nem véletlen, hogy szerepel Dosztojevszkij neve többször is a regényben, kinek ne jutna eszébe ebben a kontextusban. Azonban itt a bűn után nem „a bűnhődés”, hanem az ítéletig vezető út tárul elénk minuciózus részletességgel. Előtte viszont betekinthetünk kicsit a bűn anatómiájába is. A szülők előtt sokáig, ha a fél világ vádolja, fiukat, akkor is ártatlan marad – a szülői szeretet feltétlenségéből adódik, hogy akármit tesz is, tett is Duncan, ők mindig ott vannak számára. Először azért rettegnek, hogy igaz-e a hír, utána már ez sem számít, csak hogy a legenyhébb büntetést kapja, s hogy életben legyen. Ettől még a bűn járja a maga útját, nem csak a szülők életét rombolja le tragikus módon, s teszi pokollá a munkában, barátságaikban, hanem a bizonyosságban is, hogy az áldozat megmásíthatatlanul a föld alatt fekszik.

Meghökkentő, ahogyan a meggyilkolt férfi elő-előbukkan, s a legváratlanabb helyeken kísértegy egy-eg mondatban. Nadine Gordimer ateistaként a zsidó-katolikus filozófusnőt, Simone Weilt parafrazeálja, ami a két pólus közt meglévő feszültséget illeti. Több helyen szerepel a neve, az összpontosított figyelemmel mint imával kapcsolatban, s érezhetően hatott a szerzőre. Weil a (persze nem halott) áldozatról beszél írásaiban, aki a bűnös helyett érzi a szégyent. Ebben a regényben a kemény szavak másként, de szintén koppannak: „Csak a gyilkos részesülhet kegyelemben”; „a borzalmas dolgok a tettessel történtek meg, nem az áldozattal”.

Duncanről, a fiúról többször megjegyzi, hogy nem szerepel a történetben, mintegy kiperdíti maga körül az eseményeket, miközben ő a vákuum-űrben rostokol. A bűnös sajátja ez az űr, s ami még meglepőbb ebben a könyvben, ahogyan fülszövegében is olvasható, hogy tulajdonképpen a gyilkosságról magáról, hogy miért történt, nem tudunk meg semmit. Látszólag. Ezáltal az abszurd és teljesen felfoghatatlan tettel a fókuszban, mely már-már az őrületig elemzett részletekkel ismétlődik újra és újra, mégis kirajzolódik magának a bűnnek a természete, valamint emberi vonatkozásaira is rátapinthatunk.

A szövegben nincsenek párbeszédet jelző gondolatjelek, egyetlen szerves egységet alkotnak fejezetekre bontva, ahol csak a narrátor fordulataiból következtethetünk arra, ki beszél éppen. Ez a tagolatlanság valamiféle álomszerűséget sugall, s ugyanakkor feltételezi egy mindentudó hatalom jelenlétét a sorok közt. Rámutat arra is, hogy a szándék, hogy bármilyen bűnnek az okát-eredetét keressük, eleve halálra van ítélve emberi szempontból. Pontosabban okot mindig találhatunk, de hiába keressük, nem könnyít sem rajtunk, sem a valóságon. A keresztény megfogalmazás – mely nem sajátja e könyv lapjainak – egyértelmű: az ember a bűn eszköze a sátán kezében. Nincsenek szörnyetegek, nem válik senki szörnyeteggé, nem ítéljük el a bűnöst, csak a bűnt, s nincs olyan ember, aki Isten kegyelme nélkül ne volna képes bármi szörnyűségre.  

A regényben a bűn „miértjének” keresése és a tett látszólag teljesen abszurd megvalósulásának feszültsége biztosítja a hajtóerőt. Szeretnénk megtudni valamit, amit soha nem fogunk, de azt is tudjuk, hogy emberi mivoltunkból eredően az erre irányuló nyugtalanságunk és kíváncsiságunk sem fog soha elapadni.

Igen érzékletesen szembesíti az olvasót Gordimer a fehér és színesbőrűek társadalmi megítélésének és elhelyezkedésének problémájával. Dilemmák a zseniális fekete védőügyvédet illetően, s a másság, a liberalizmus is meghatározó elemei a kibontakozó környezetrajznak. A halálbüntetés témája is izgalmas kérdéseket vet föl: az élethez való jog kérdését; védi-e a halálbüntetés az emberi életet?; a halálbüntetéssel csak az állam, a törvény mentesül az emberölés következményei alól? stb.

Duncanről a nő, aki miatt látszólag ölt, úgy beszél mikor börtönbe kerül, hogy „mindig is börtönben volt”. Tanúi lehetünk a bíróság, a törvénykezés színjátékainak, s a könyv végére Odüsszeusz hazatérésének furcsa, kicsavart rekonstrukciója tárul elénk. Bizarr hangok alkotják ezt a könyvet, ahogy minden bűntettben van valami eredendően bizarr, s a zárás sem kevésbé különös: „módot kell találnom, hogy összehozzam az életet és a halált” –  jelenti ki Duncan.

/Nadine Gordimer, Önvédelmi fegyver, ford. Rudolf Endre, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2001/