Könyvajánló – Pilinszky János – Kráter
Már Kosztolányi „ismeretlen Úr”-ként beszél az istenségről (lásd. Hajnali részegség), Pilinszkynél az emberiség halászává alakul a kép, ahol az ember vendégből csillag lesz, s levegőért kapkodó, partra vetett hal, egyszerre.
Halak a hálóban
Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap.
A Kráter című kötetben Pilinszky összegyűjtött versei szerepelnek, s a legfontosabb ciklusok között foglal helyet a Szálkák, a Harmadnapon és a Végkifejlet. A kötetből szemelgetve először a világ és az ember viszonya tűnik elénk: az ember mint féreg, s a féreg képe visszatérő eleme ennek a lírának.
Kihűlt világ
E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
ahogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.
A paradicsomból kiűzetett ember nyomorúságával szembesülünk, aki a test rabjaként a világban próbál kétségbeesetten menedéket találni, de ott csak a hideg és a tárgyak tehetetlensége és idegensége fogadja. A világba vetett ember didergésében, a lélek magányos vergődésében fakad föl a panasz:
Panasz
Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
(…)
Megint, s újra a csillagok. Az egyetlen tájékozódási pont, akár a Kis hercegé, akárkié – a némaság hangja az egyetlen, mi eljut az istenséghez. A sár, a sötétség, a terhek az élő ember halott kolonca, mely nap mint nap keresztként nehezedik vállára, de a panaszból gyönyörű imát fakaszt:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.
A „pusztulás” szó nyolcszor szerepel ebben a kötetben, emblematikus kifejezés Pilinszky költészetében. A halált és az életet egyszerre jelenti, sőt azt az utolsó előtti fokozatot, melyben a lélek „fokról-fokra” közelít a mennyei boldogsághoz.
Másik megkerülhetetlen helyszín a „senkiföldje”. A sivatag és a mindenség ötvözete, a végtelen, a személytelen és a személyes egysége:
Senkiföldjén
Senkiföldje egy csecsemő szeme!
(…)
A „Pupilla” című versciklus megelőlegezéseképpen már belepillanthatunk a csecsemő rettenetes, mindentudó szemébe. A csecsemő még mindent tud, s ez a tudás félelmetes. Pusztulásunk felejtésünkkel, tudattalan- s tudatlanságunkkal hatalmasodik el rajtunk? Később, ugyanebben a versben:
Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek
a lüktető pupilla kráterére,
(…)
Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat,
egy tű hegyén hány angyal férhet el?
Aquinói Szent Tamás angyaltana lép elénk, s a mikrokozmosz a makrokozmoszban. A legkisebb. Érezzük, hogy ezeknek a kérdéseknek súlya és tétje van. A lényeg a kérdésben, s nem a válaszban rejlik. Fölérni „a lüktető pupilla kráterére” – van ebben valami szédítő és észveszejtő. A mámor előérzete, a beteljesülés ígérete. S aztán a „bölcs skolasztika”, mely egyszerre abszurd és vakítóan világos.
Akárcsak Pilinszky egyik leggyönyörűbb verse, a költészet gyöngyszeme, az Aranykori töredék, melyben a kegyelem és a vesztőhelyek vakító valósága, a krisztusi szenvedés mindent megszentelő, megváltó és „helyreigazító” hatalma kimondhatatlan elragadtatásba vonzza az olvasót. Az extázis legmagasabb szféráiban járunk.
Aranykori töredék
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
(…)
Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.
(részletek)
A szerelem nyara, sivataga perzselő, nem olyan tiszta mint a fenti aranykori nyár. Itt megfogalmazódik a gyötrelem, s a böjt, a nélkülözés, a hiány, mely nélkül nincs igazi szomjuság sem. Aki a sivatagban megszomjazik, valódi szomjúságot érez. Csak a hiány, az űr elfogadása által tapasztalhatja meg a lélek a valódi érzelmeket.
A szerelem sivataga
Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.
(…)
Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.
(…)
És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.
(részletek)
S akkor a kereszt szálkái elvezetnek a pillanat megszentelődéséig. A Szálkák kötet a tárgyak megszentelődésének lírája. A költészet csodája – mitől lesz vers ez a néhány részlet? Megfejthetetlen. A költő „a kampó csöndjét” figyeli: mint vadász a prédát, s állandó feszültségben él, hogy a kegyelmi pillanatot megragadja:
Egy szép napon
Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
Intelem
Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.
A kereszt, a szálkák mindennapi valósága, az érzékek és a lélek idegérzékeny fogékonysága összpontosul itt egyfajta rendhagyó ars poeticában:
Minden lélekzetvétel
Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végitélet.
S mi teszi elviselhetővé a jelent, s mi marad számunkra a pillanatból? A részletek, a mozzanatok. A szeretet észreveszi az apró szépségeket is, s a szeretet által a hibák is megszépülnek – a jelenlét apró mozzanatai a mindenséget rejtik magukban, s előzhetik a lélek magányát. Az elfogadhatalan, az emberi élet abszurditásának érzése és korlátoltsága itt a földön feloldhatatlan, de egy-egy pillanatra megnyílik a mindenség, s a kozmosz olykor egy-egy mozdulat hatására feltárul előttünk:
Elég
A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.
A szálkák sebei által „metsző élességgel” látjuk a világot – ez a vers emberi létünk keresztrefeszítettségének megrendítő lenyomata:
NAPLÓRÉSZLET
Milyen nap is van ma? Úgy élek,
hogy össze-összezavarom
az idő menetrendjét.
"Latrokként - Simone Weil gyönyörű szavával
- tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek."
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.
Az Apokrif című nagyszabású mű apokaliptikus képei a harmadnap nyugalmához és szélcsendjéhez vezetnek el. Ez a néhány részlet jól mutatja, miért is emlegetik sokan Pilinszky legjelentősebb verseként:
Apokrif
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
(…)
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
(…)
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
(…)
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
(…)
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
A présben gyémánttá alakult lélek visszaverhet valamennyit az isteni tündöklésből, s megérezheti az aranykor nyarát. A Pilinszkyre oly jellemző látomásosság mindig valamiképpen a végítélet, a halál pillanatához kötődik, melyben a föltámadás ígérete is ott rejlik. A húsvéti csöndben, s ünnepben fölzendül az öröm a világban, s részeseivé válunk a feltámadás csodájának, mely Krisztus kereszthalálának fényében minden rosszat és reménytelenséget elsöpör:
Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
/Pilinszky János, Kráter, Összegyűjtött és új versek, Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1976/