Könyvajánló – Sibylle Muthesius: Felhőgyerek
Ehhez a csaknem félezer oldalt tartalmazó kötethez egy pszichiáter professzor írt utószót. Nem véletlen, hiszen az egész történetet átszövi a pszichológia-pszichiátria árnyképe, reménysugarai, s a szanatóriumi buroklét nyomasztó valósága. Egy életvidám, önmagát folyton elemző, lelki vívódásait lelkiismeretesen detektáló kislány naplójegyzeteivel indul a regény.
A német társadalom merevsége, olykor a kíméletlenségig fokozódó következetessége, a berlini fal mögött megbúvó politikai propaganda kényszerítő ereje, dogmatikus szigora mind-mind áthatja a valódi koránál, tizenkét évesnél sokkal érettebbnek mutatkozó kislány sorait.
Fölbukkan hirtelen a furcsa, később mindent meghatározó szerelem, a sovány, intellektuális, kissé bizonytalan Peer alakjában, aki távolságtartásával sok gyötrelmet okoz a mindig vidám, életre való, végletekig őszinte Ponynak.
Az anya, akitől lánya a művészet iránti érzékenységet örökli, képzőművész, de polgári foglalkozásként Berlinbe jár tolmácskodni, s alkalmi munkákat vállal. Az apa igen elismert ember, de kényszeresen rendszerető, aki azonban kisebbik lánya elé elérhetetlen, szeszélyes és csapodár apaképet vetít. Maya, a nővér a kedvenc, az okosabb, ügyesebb, sikeresebb.
Pony, a húg, hiába legjobb tanuló az osztályban, hiába van körülvéve hódolókkal, barátaiban nem bízhat igazán, s a nagy nyomás alatt elkezd roskadozni…Ennek a megingásnak, összezavarodásnak a folyamatát igen következetes módon tárja elénk a kétségbeesett anya, aki férjével együtt szanatóriumról szanatóriumba hurcolja a kataton állapotba került kislányt. A kislányt, aki elragadó leveleket ír, aki telve élettel, de az orvosok egy gerincferdülés miatt eltiltják legkedvesebb tevékenységeitől, először a lovaglástól, majd a balettól. Talán itt indul el a lavina, mely megállíthatatlannak bizonyul.
A regény beszúrásokat, mellékleteket, rajzokat, fotókat sorakoztat föl, melyek mellet és után az anya, Sibylle kiegészítései, magyarázatai, kommentárjai találhatók. Szakkönyveket idéz, kutat, őrlődik. A kiemelt naplójegyzetek, később rajzok nagyon jól megvilágítják annak a lelki hullámzásnak a folyamatát, melyen Pony keresztülmegy. Egészen meglepő, hogy mennyire nyilvánvalóan a körülmények, az emberi brutalitás, az érzéketlenség és tehetségtelenség dominál az események rosszra fordulásában. A legtöbb emberi történetben érezzük az áldozatok, a szenvedő ember hibáinak közjátékát az események alakulásában. Ez alól talán csak a szentek élete jelenthet némileg kivételt. Ezért is van egy kicsit olyan érzésünk, mintha egy szent életű lélek történetét olvasnánk itt, mert teljes bizonyossággal halljuk hangját, gondolatainak áttetsző elevenségét, jóságát, kreativitását, anélkül, hogy kifejezett hibát, pszichés betegséget érzékelnénk benne.
A társadalmi normák tükrében nem történik igazán rendkívüli. Mindenki teszi a dolgát, senki nem tesz kivételt, annak ellenére, hogy egy egészen kivételes tehetségről van szó. A színészetben találja meg először igazán a hangját, zsenialitását először senki nem vonja kétségbe, átütő erejű produkcióit mégis semmibe veszik. Itt már a töréspontig jutunk.
A tizenhat-tizenhét éves lánynak azzal kell szembesülnie, hogy az „idegbajként”, pszichopátiaként (korábban tágabb értelemben alkalmazták a szakmai nyelvben a szót, ma talán az „antiszociális” kifejezés volna helytálló) diagnosztizált „betegsége” megbélyegzi, kirekeszti az „egészséges” emberek világából. Holott, az olvasásban előre haladva, nem látunk mást, csak azt, hogy rajta kívül mindenki lelkibeteg ebben a történetben.
A tehetetlenségükben vergődő szülők jószándéka vitathatatlan, mégis szívszorító végigkövetni, ahogy az elektrosokktól kezdve a teljes elhanyagoláson át, a szörnyű állapotban lévő pszichés betegekkel egy szintre „vágják” lányukat, mérhetetlen szenvedést, kilátástalanságot okozva ezzel éppen abban az időszakban, mikor a legmagasabban ível.
A szanatóriumban is ír, rajzol és próbálja magában tartani a lelket, míg hónapokig inzulinkúrával puffasztják, elektrosokkolják és magánzárkába zárják napokra, holott állapotára nincs releváns diagnózis. A diagnózis a rendkívüli tehetség lehetne, de ilyen kategória nem létezik a szaknyelvben, így hát – a biztonság kedvéért – részben a saját biztonsága kedvéért is, bezárják egy időre…
Ez a kálvária nem csak egy kislány kálváriája, nem csak egy forradalmár lélek kitörési kísérlete. Kíméletlen társadalomkritika is, mely részben a mai rendszerre, rendszerekre, reflexiókra is igaz. Persze azóta változott a világ, sok minden ma már nem történhetne meg azokból a borzalmakból, amelyeken ennek a családnak keresztül kellett mennie, de az alapállás ugyanaz. Vajon hány ilyen kislány, avagy fiatal bolyong társadalmunkban, akit próbálnak lehúzni a földre, miközben teljes hittel a gyönyörű felhőégbe kapaszkodik?