Könyvajánló - Thomas Bernhard: A mészégető

2023. 01. 21., 17:42
Sorra dobálta ki a kukába könyveinek postán kapott különböző nyelvű fordításait az osztrák származású író, Thomas Bernhard, mondván, hogy a fordítások már semmit sem érnek. Sorra utasította el a rangos irodalmi díjakat, miközben kegyetlenül kritizálta szülőföldjét, szellemtelenséggel és egyéb válogatott szitokszóval bombázva azt évszázadokra visszamenőleg, s a botrányig fokozta igazságkereső fanatizmusát. Zsenialitását, eredetiségét mégsem meri senki érdemben kérdőre vonni. Egy rendkívüli elme rendkívüli irodalmi munkásságába tekinthet most be az, ki föllapozza velünk ezt a hazánkban oly keveset emlegetett, forradalmian új hangú szerzőt, nem mellesleg egy hasonló kaliberű magyar alkotó tolmácsolásában.

Thomas Bernhard a 20. század talán legeredetibb hangú prózaírója. Kilenc nagyregénye, öt önéletrajzi ihletésű kötete jelent meg, A színházcsináló című színházi darabja Haumann Péter főszereplésével itthon is sokáig szerepelt nagy sikerrel műsoron, a magyar olvasóközönség mégsem igen ismeri nevét. Talán kamaszkorban volna legideálisabb belefogni regényeibe, hiszen bizonyos szempontból prózája a lázadás maga. Az első pár soron áthaladva nincs kétsége az embernek, hogy itt valami egészen eredetivel van dolgunk, márpedig nem könnyű ilyesmivel szolgálni ebben az évtizedek óta poszt-posztmodern irodalommal „agyonposztolt” atmoszférában. Külön adománya a sorsnak, hogy a Magvető kiadó gondozásában magyarul először megjelent művet egy másik zseniális alkotó, Tandori Dezső fordításában élvezhetjük.

De miről is van szó? Az alaptörténet szerint (már amennyiben beszélhetünk történetről egyáltalán) Konrad súlyos beteg, s „évtizedes gyógyszeres félrekezelése következtében már csaknem teljesen megnyomorodott feleségé”-vel kibérli az ausztriai kis település elhagyatott mészégetőjét, hogy megírhassa nagyszabású tanulmányát a hallásról, melyet az ú.n. általa kitalált „urbancsicsi módszer” segítségével vet papírra. A regény maga nem a felvezetések-bevezetések regénye, Thomas Bernhard kíméletlenül forgatja tollát, így már a második oldalon kiderül, hogyan gyilkolta meg két lövéssel Konrad magatehetetlen feleségét. Maga az alapállás egészen nyomasztó, hétköznapi és gyakorlatilag elviselhetetlen – lenne, hogyha nem éreznénk, itt egy nagy szellemi kapacitással felvértezett, kivételes erejű prózát tartunk kezünkben. Miben is áll ez a kivételes erejű próza, melyet egyik méltatója szerint „az önkifejezés szkepszise és a kérlelhetetlen igazságkeresés morális parancsa” vezényel? Nem pusztán a stílus vonja magára figyelmünket, noha egészen egyedi mondatszerkesztés jellemzi. A címszereplő – kicsit Kafkára hajazóan, (s nem csak a Konrad K-ja miatt és a mű abszurditása okán) mindig más és más szócsövén keresztül fejti ki mondandóját. Itt például betekinthetünk az üzletembernek szánt, s a szellemi munkától szülei által eltiltott fiú keserűségébe:

„És hogy micsoda iszonyatos erő kellett ahhoz, hogy ezekkel az igazságtalanságokkal leszámoljon, ezt mondta Konrad. Hogy egy teljességgel gondolatok nélküli nevelés súlya alól és gőze alól kikerüljön. Ez az általa végül lelkiismeretlennek nevezett nevelés az oka, ezt mondta Frónak, hogy ő, Konrad, a tanulmányt, amelyen két évtizede többé-kevésbé a legintenzívebben dolgozik, nem bírja leírni, hogy mindig olyan közel van már a leíráshoz, mégsem bírja leírni, mindez a lelkiismeretlen nevelés következménye, ezt mondta Frónak.” (54.o.)

Így fest egy mondat Thomas Bernhard-módra. Radikalizmusa, ellentmondást nem tűrő igazságkeresése a legbanálisabb kifejezéseken is átsüt, mintegy örvényként szippantja be szellemiségére nyitott olvasóját. Könyvei ily módon letehetetlenek, mégsem könnyű, szórakoztató olvasmányok. Humora lehengerlő és magával ragadó, de ez is mélységes szkepticizmusából és iróniájából fakad. Elég arra gondolnunk, hogy számos díjat utasított vissza, legendás volt saját hazáját sújtó szarkasztikus, kegyetlen és végletesen megsemmisítő megjegyzéseiről. Már csak ezért is elképesztő írói nagysága, hiszen mindennek ellenére tucatnyi (átvett díjjal) jeleskedhet – vagyis jeleskedhetne, de természetesen Bernhard nem tagadja meg önmagát, hiszen Díjaim címen megjelent kötetében így reagál: „Minden díjnak megvan a maga története, de az alaphelyzet többnyire hasonló: az író megveti, mégis átveszi a díjat, amiért megveti önmagát is, ám mindig talál valamilyen indokot a díj átvételére, többnyire elsősorban azt, hogy szüksége van a pénzre: autóra, házra, utazásra – vagy éppen gyógykezelése költségeire.” (Forrás: https://litera.hu/hirek/thomas-bernhard-dijai.html) Ami miatt – többek között – nagynak bizonyul Thomas Bernhard prózaírói munkássága, az éppen az, hogy mindennek ellenére nem érezzük egy pillanatra sem nagyképűnek, fellengzősnek. Őszintesége és szókimondása az igazság és az önkritika melletti megkérdőjelezhetetlen elkötelezettséggel párosul, mely mentes minden öntetszelgéstől.

Ahogyan azt a fenti idézet is mutatja, központi szerepben a hallásról készült tanulmány áll, ami szimbolikusan maga az elérhetetlen tökéletesség, az üres papírra kívánkozó mű, ami, valamiképpen végig sejtjük, hogy nem fog megszületni. Benne van ebben a végsőkig hajszolt megvalósítási-kísérletben a mindenkori ember örök keresése, a lét titokzatos misztériumára irányuló őrületig ható figyelem, mely természetéből adódóan a pusztulásba, itt a folyamatos önpusztításon átvezető brutális gyilkosságba visz. Azonban nagyon fontos tényezőre hívja fel az író figyelmünket: a döntések egymásutánjára és jelentőségére, melyek önmagukban szükségszerűen a végkifejlethez vezettek, de bennük rejlik az „elkerülhetőség” is. Konrad ugyanis szinte folyamatosan és szisztematikusan maga alatt vágja a fát, s ezt csak a végén veszi észre őrületének alkonyán, az összeomlás közepén.

A regény a nagy mű létrehozásának kétségbeesett kísérlete mellett feltűnően éles képet rajzol az emberi kapcsolatok, így különösen a házasság abszurditásáról, sőt (szerinte) lehetetlenségéről is.

„…Világéletemben mindent megpróbáltam, hogy a hallásomat és a látásomat tökéletesítsem, elsősorban a hallásomat, mert annál, hogy az ember lát, még fontosabb, hogy az ember hall.” – mondja Konrad. Fokozatosan tárul elénk az őrület képe: ahogyan hallása kiéleződik, úgy borul el főszereplőnk elméje. Magatehetetlen feleségének gyötrése hogy az „urbancsicsi módszerrel” a fülébe mondjon először szavakat, mondatokat, különböző távolságról, hosszú órákon keresztül, magánhangzókat különböztessen meg, s Konradné kommentárjait beépítse tanulmányába, mintegy posztmodern, abszurd kőmíves Kelemennévé (itt Konradnévé) bontja le a szerencsétlen nő alakját, aki pedig kicsinyes kis gonoszkodásokkal próbálja megbosszulni férje kegyetlenségét. A műbe épült áldozat végül hiábavalónak tűnhet, de a többszörösen áthallásos modern mű által Bernhard kíméletlen képet fest társadalmunkról, morbid humorral téve elviselhetővé a reménytelennek mutatkozó képet, melyben éppen kényszerű magunkraébredésünk által juthatunk egy teljes élet képének birtokába, melyhez regényével ő mintegy a negatívot biztosítja.

Az abszurd komédia mikroleírásszerű epizódokra bomlik, s a képtelenné nagyított jelenetek által egy-egy pillanatra részeseivé válhatunk az írói elme megvilágosodott pillanatinak. Itt például annak, hogy újat talán nem is mondhatunk, csak ráébredhetünk arra, amit mindig is tudtunk, s hogy szembe kell néznünk azzal, ahogyan a valóság, a szépség, a boldogság folyton rejtőzködik, elillan a szemünk elől:

„Hogy mindig ez a folyamat ismétlődik: van egy ötlete, egy kétségkívül jó ötlete, nem korszakalkotó, ezt ki kell verni a fejünkből, korszakalkotó ötletek nincsenek, az úgynevezett korszakalkotó ötletek egyszerűen rágalmazások, mondta, tehát van egy használható ötlete, és miközben ezt a használható ötletét feljegyzi, ez a használható ötlet már nincs meg.” (136.o.)

A hallás-tanulmány rögeszméjének pörgetése közben, s a szellemi munka mindenhatóságának igézetében olyan fontos témákat érint Konrad, e többsíkon mozgó narrátor, melyek mindannyiunk életében jelen vannak: a betegségek okai, a rokoni kapcsolatok anomáliái, az emberi képmutatás és az emberi kapcsolatok kegyes hazugságai, a hétköznapokba beleszürkülő ember tragédiája, a törvény szerepe.

Különös, hogy miközben Konrad minden tudományát, s kísérleteinek eredményét a szavaktól teszi függővé, látszólag milyen lekicsinylően beszél a szavakról: („Mindenesetre, mondta Konrad, a szavak mindent lealacsonyítanak.”) Arról van itt szó, hogy tulajdonképpen nem létezik más igazság, mint a mindenkiben ott rejlő benső hallás, a csönd, az isteni erő, avagy az abszolút hallás, melyet minden egyes alkotói törekvésünkkel megcélozhatunk. Nem véletlen, hogy izgalmas és megmagyarázhatatlan módon a könyv egyik csúcsjelenete, katartikus mondata, mikor Konradné felteszi férjének ezt az elképesztő kérdést: „megcéloztad megint a sziklakiugró legszélső csücskét?, s erre Konrad: „és én azt feleltem, igen, megcéloztam a sziklakiugró legszélső csücskét.” Maradjunk is ennyiben, nem is lehet több célunk az életben, mint a szenvedély nem múló izzását őrizve magunkban a sárosan-lucskosan ázó hétköznapok utálatában megcélozni ezt az abszurd és fenséges legszélső sziklacsúcsot, elfordítva magunkról, s másokról, a gyilkos puska csövét.

 /Thomas Bernhard, A mészégető, Magvető Kiadó, Budapest, 1979, ford. Tandori Dezső/