Könyvajánló – W. Sommerset Maugham: Zsákutca

„Elemezni nehezebb, mint kellemesen emlékezni rá” – írja a Zsákutca utószavában a regény fordítója, Borbás Mária. Nem is elemzés persze itt elsősorban a cél, hanem ízelítőt, kedvcsinálót nyújtani ehhez a nyári olvasmánynak kínálkozó könyvhöz. Mert nem kérdés, hogy érdemes kézbe venni. A kellemes lektűrként, pusztán bestsellerként Maugham-ot számontartó recepció, s az olvasóközönség számára pedig talán érdemes lehet ez alapján a szöveg alapján újra elővenni a neves szerző műveit. Mert, – rögtön az elején leszögezem – semmiképpen sem tartom amolyan „kellemes lektűrnek” (a kifejezés pozitív értelmében sem). Persze ez nem kell, hogy bárkit is elrettentsen, hiszen sokkal többet nyújt ennél.

Nem szükséges az olvasmányélményhez, mégis, talán közelebb hozhatja az olvasót a szerzőhöz néhány kapcsolódó életrajzi tény. Szüleit igen korán, nyolcéves korára elveszíti, egy rokona, kenti lelkész vállalja el nevelését. Párizsban született 1874-ben, de Angliában nevelkedett, Heidelbergben tanult, orvosi diplomát szerzett. Orvosként nem praktizál, csak a háborúban lép föl tábori orvosként, utolsó évtizedeiben már az írásból tartja el magát – szépprózát ír, s ontja a színdarabokat. Időközben Párizsban is él egy évtizedet, majd Dél-Franciaországban hal meg.

Saunders doktor, aki Kínában telepedett le és világhírű szemész-specialista, de titokzatos okokból kifolyólag mégsincs benne az orvosi nyilvántartásban, egyértelműen köthető a szerzőhöz. Talán az esem véletlen, hogy szinte végig az ő szemüvegén keresztül látjuk az eseményeket. Különös alakja – ahogyan igaz ez a többi főszereplőre is – semmiképpen sem klisékre épülően üres. Mikor a gyanús identitású Kim Csing, a dúsgazdag ültetvényes egy vagyon leperkálásával magához csalogatja a doktort Takanára, a maláji szigetek egyikére veszélybe került látását megmenteni, nekiindul. A doktor személyisége tulajdonképpen besorolhatatlan, nem nagyon tudnánk korábbi regényszereplőkhöz kötni, legalábbis, ahányszor megpróbálnánk, jön egy újabb ellentmondó jellemvonás. Ugyanakkor azt sem érezzük, hogy – ama híres Peer Gynt-i hagymahéjak nyomán egyre jobban lebomlanának a külsőségek erről a különös emberkéről. Egyrészt lelkiismeretes és vérbeli segítő, mégsem tartja sokra az emberi életet. Közönye is csak álcának bizonyulhat, mikor a háborgó tengeren ő az egyetlen utas, ki halálosan félti életét. Szókimondó, nem kíméli beszélgetőtársát, de végtelenül tapintatos, ha mást jóérzésében megbánthat. Nem ártja magát mások dolgába szándékosan, valahogyan mégis mindenről ő értesül legelőbb, s hozzá fordul mindenki, akinek testi-lelki támaszra van szüksége. Miközben gyógyít, s a maga nyerseségében szemléli a világot, magát esténként ópiummal kábítja. Éppilyen paradox a barátságok, emberi kapcsolatok terén: tartózkodó, barátai nincsenek, mégis egy pillanat alatt meglátja a rokonszenvest, s az aljast a másik ember röpke arcrándulásában akár, s szinte egész életét „elénk meséli”. Azért távolról sem mesék ezek a szemünk előtt megelevenedő emberi sorstörténetek. Nichols kapitány alakjához már az elején egyfajta magánmitologikus vallomást társít: egy másik regényéből talált rá, nem tud tőle szabadulni, ezért emelte át egy újabba: „Egy regényalak, akivel, azt hitted, végeztél, egy regényalak, akire édeskevés figyelmet fordítottál, nem merül feledésbe. Azon kapod magad, hogy megint rajta jár az eszed. Ez olykor bosszantó, hisz amit akartál, azt elérted vele, s többé nincs már szükséged rá. Mi értelme, hogy mégis rád kényszeríti lényét?” – írja a szerző a regény előszavában. A megelevenedő szereplő, az írói képzeletet megmozgató és mélységesen nyugtalanító karakter tényleg igazán sokrétűvé és izgalmassá varázsolja ezt a kalandregényfolyamot. Bravúros, ahogyan megismerjük a rossz emésztésével küzdő, felesége elől menekülő tengerészt, aki hajójának felülmúlhatatlan és bámulatos ura a hullámok hátán, s nem ismeri a félelmet. Kivételes írói tehetséggel festi elénk Maugham ezt a rosszfogú, minden gaztettre kész hajóskapitányt, aki egy vállrándítással alszik egyet a viharra. Egyik legfontosabb üzenet, amit kihallhatunk ebből a prózából – de erre burkoltan utal is a szerző – hogy mennyi minden lakozik az emberi lélekben. Például Firth, a szépséges maláj lány apja a hinduizmus és a keleti filozófia szakértője, de látszatra egy köpcös, lusta irodista. Louise, a csábító, ideálként felállított bálványképével birkózik halott anyja árnyékában. A tragédia, egy igazán jó lélek halála, kevésbé tűnik tragikusnak, ahogyan a narrátor nézőpontját magunkévá tesszük, ezáltal mintegy fájdalmas következménnyé szelídül. Az idealizmus, a maja fátylába akadt lelkek vívódásainak ábrázolása mondhatni a világirodalomban is rendkívüli távlatokat nyit. Az író hihetetlenül eredeti bölcsességeinek egyik gyöngyszeme is itt csillan föl: „Mindig veszélyes alávetni valamit a valóság próbájának.”  Újabb paradoxon: maga a történet tulajdonképpen a pénz és a hatalom szálain szövődik, s bontja ki önmagát.

Találkozunk gyerekekkel, akik homokvárat építenek az út porából. Maugham egészen váratlanul perdít minket át a poron, lep meg vakító éleslátásával. Fredről, a fiatal jóképű fiúról, akire tapadnak a nők, így szól: „A fiatalember, hiába a koszos zsávolynadrág, nem látszott tengerésznek; a doktor maga se tudta, miért, s jobb ok híján oda lyukadt ki, hogy talán mert nem látta a szemében a tengert.” Máskor egy hajót megpillantva jut arra a következtetésre, hogy magányában, ahogy ott áll, van valami fenyegető. A magány, az egyedülállóság, a kiválóság kívülről mindig ijesztő valamiképp.  Az öregkorról is van mondanivalója, a veszteségek, a feledés és a képességek gyengülésével egy újfajta érzékszervről szól, mely az öregkorral fejlődik ki, azaz, hogy az idős ember olyat is lát, érez a környezetében és azon túl, amit más nem. Az is feltűnő, mikor megjegyzi, hogy a doktort a meztelen emberi lélek látványa mindig iszonyatot kelt benne. Felkavaró mondatok ezek, melyeket azonban nem ad könnyen a mű, még hogyha nem is nevezhetjük nehéz olvasmánynak. Kaland, szenvedély és sok-sok hullám, emberi titok és rejtekező sziget vonul el lelki szemeink előtt, miközben önkéntelenül is átkapcsolunk egy olyan látásmódra, mely által egyre figyelmesebben, egyre tudatosabban érzékeljük, hogy mennyire összetett az emberi személyiség, s hogy maga a látszat, az illúzió mennyire vakítóan uralja a világot.    

/W. Sommerset Maugham, Zsákutca, ford. Borbás Márta, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973,  Budapest/