április 23. kedd, Béla

Molnár Péter festő- és grafikusművésszel beszélgettünk

2023. 02. 26., 08:00
Egyik kiállításának megnyitóbeszédében így jellemezték: „Rejtőzködés, eltűnés – csendes elmélyültség jellemzi életét és művészetét egyaránt.” S valóban, régebben és az utóbbi években is nagyon keveset lehetett róla hallani. Immár 80 éves, de most is dolgozik, csöndesen és szép lassan, megfontoltan alkot, épp mint évtizedekkel ezelőtt.

– Munkácsy Mihály- és MMA-díjas, munkái is már számos elismerést nyertek. Akár médiasztár is lehetne, miért él mégis „csöndességben”?

– Sohasem kerestem magamnak a nyilvánosságot, nem szerettem nagy dobra verni azt, hogy mivel foglalkozom. Ifjabb koromban talán még inkább tartózkodtam attól, hogy felhívjam magamra a figyelmet, az ilyesfajta hírverést nem tartottam és nem tartom most sem lényegesnek. Inkább a látogatóimra bíztam és bízom, hogy meglássák, felfedezzék alkotásaimban azt, amit értékesnek tartanak. Természetesen annak mindig örülök, amikor mások megkeresnek, és valamilyen kiállításra buzdítanak, hívnak, vagy ha egy pályázati lehetőségről értesülök. Ezeket rendre elfogadom, részt veszek rajtuk. És perszer jó érzéssel tölt el az is, ha mindezek kapcsán írnak rólam, tanulmányt készítenek a munkáimról.

Végtelenül jól esett, nagyon nagy megtiszteltetésként éltem meg például, amikor a Magyar Művészeti Akadémia elismerését átvehettem. Ehhez hozzátartozott egy kiállítás lehetősége is, ami a Vigadóban, ebben a gyönyörű térben volt. Sajnos, a COVID-járvány miatt kevesen tekinthették meg, csak egy-egy napra nyitották meg az elején és a végén a nagyközönség számára.

– Mivel és hogyan telnek a napjai?

– Napjaim boldogsággal telítettek. Mondhatom, ilyen jól – eltekintve a gyerekkoromtól – soha életemben nem éreztem magam. Szolláth Katalin festő- és grafikusművész a feleségem. Az ő szakmai és emberi támogatását magam mellett tudva és érezve dolgozom, folytatom azokat a motívumokat, témákat, amelyek eddig is foglalkoztattak a festészet és a rajz terén. Napi két-három órát rajzolok, festek. Kicsit olvasgatok, jazzt hallgatok, sétálgatok, sziesztázom ebéd után. Ha jó az idő, még egy kis kertészkedés is belefér. A körülöttünk zajló szörnyű háborús események természetesen megrendítik az ember lelkét.

– Kikkel tart szorosabb kapcsolatot?

– Elsősorban a családommal. Négy gyermekemmel és öt unokámmal jó a kapcsolatom. Gyakran jönnek hozzánk, rendszeresen találkozunk. Már mindegyik felnőtt, vagy majdnem felnőtt, nagyszerűek, tehetségesek, rendkívül érzékenyek a világ dolgai iránt. Sajnos a világjárvány kitörése óta kevesebbet utazunk, de sok régi ismerőssel tartom a kapcsolatot. Igazi meglepetést jelentett, hogy a születésnapomra kaptam egy emlékkönyvet, amelyben negyven kedves barátom köszöntött fel. Kell ennél örömtelibb dolog így, 80 évesen? Kapcsolatban vagyok például Kecskeméti Kálmán festő- és fotóművésszel, akivel 1964-ben közösen állítottuk ki műveinket, valamint Kováts Albert festőművésszel, művészeti íróval, aki mindig nagyszerű elemzéseket ír alkotásaimról. Jász Attila és Villányi László költő barátaimmal az utóbbi két évben inkább telefonon vagy e-mailben „értekezünk”. Sok kedves művésztársam, jó barátom sajnos már nincs velünk: Bálint Endre, Donáth Péter, Egyed László, Karátson Gábor… Korábban egykori gimnáziumi osztálytársaimmal is szorosabb kapcsolatot ápoltam. Legendás csapat voltunk, szinte valamennyien szép művészi pályát futottunk be. Csak néhány név közülük: Bikácsi Daniela festőművész, Korényi Dalma, Gyurcsek Ferenc, Lisztes István szobrászok, Gimes Zsuzsa ikonfestő és persze Kókay Krisztina grafikus- és textilművész, aki 2011- ben az 50 éves érettségi találkozónkat pompás kiállítással egybekötve, hihetetlen lelkesedéssel megszervezte. Sajnos az utóbbi években megritkultak a sorok, többek között Kő Pál szobrászművész és Oláh János költő sincs már közöttünk.

– Szakmáján kívül mivel tölti szívesen az idejét?

– Nagyon szeretek utazni. Szerencsésnek mondhatom magam, messzi tájakra is eljutottam – többször jártam az Egyesült Államokban is –, ezek során nagyon sokat tanultam, szellemileg gazdagodtam. Három, négy évvel ezelőtt Firenze és Berlin múzeumait jártuk végig, melyek igazi feltöltődést jelentettek.

Az utóbbi időben főleg hazai tájakon barangolunk. Elutaztunk például Nyergesújfalura, a felújított Kernstok-villa felavatása alkalmából rendezett rangos kiállításra. Esztergom, Zsámbék, Kalocsa, Budapest szépségeiben is gyönyörködhettünk a nyáron. És a nagy kedvenc: Hévíz és környéke, ahová minden évben ellátogatunk. Végtelenül szeretek a szabadban lenni, különösen a madarakat figyelni, röptüket és éneküket csodálni. Gyakran sétálunk a Tőserdőben és a Kecskeméti Arborétumban. – Mit tervez a jövőben, lesz-e a 80. születésnapja kapcsán új kiállítása?

– Nem, most nem tervezek ilyet. Öt évvel ezelőtt, a 75. születésnapom alkalmából már volt egy retrospektív kiállításom a Hírös Agórában, azután tavaly és tavalyelőtt volt két, Katival közös tárlatom: előbb a megyei könyvtár nagytermében, azután a fővárosban, a Rózsadombon található villaépületben, az Ady25 Galériában láthatta munkáinkat a közönség. Most inkább kollektív kiállításokra készülünk, például a Kecskeméti Képzőművészek Közösségének Tavaszi Tárlatára, illetve szintén tavasszal a Magyar Festők Társasága szervezésében munkáinkkal szerepelünk majd a szegedi Reök-palotában is.

– Visszatekintve milyennek látja eddigi életét?

– Mindmáig nagyon szép életem volt. Ahogy egy korábbi riportban fogalmaztam: „Mindig is rajzoltam, amióta csak vissza tudok emlékezni. A világ számomra még ma is csupa rejtély. Egy kopott falrészlet, egy kavics árnyéka, egy szitakötő szárnya, egy repedés a rozsdás hordón, a délutáni fénypászma elnyúló foltja a kertben… Nekem még ma is ugyanolyan világnyi teljességet jelentenek ezek a dolgok, mint kisgyerekkoromban. Nézem, szemlélgetem, ahogy nő a fű, ahogy az eldobott almacsutkán mászkálnak a hangyák: ezeket a kicsi-nagy dolgokat próbálom megrajzolni, megfesteni.” Munkámban mindig örömömet lelem, és amit alkottam, az – úgy érzem –, ér valamit. Elégedett vagyok és boldogan várom a folytatást.

Névjegy

Molnár Péter festő- és grafikusművész Budapesten született 1943. február 18- án. 1961-ben Budapesten, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban végzett. 1966 óta Kecskeméten él. Kezdetben dekoratőrként dolgozott, majd a Kecskeméti Rajzfilmstúdió munkatársa lett. Előbb háttértervezőként, azután animációs filmrendezőként számos rajzfilm elkészítésében vett részt. „Majd a tisztáson” című egyedi filmjével több fesztiválon is díjat nyert. Immár évtizedek óta festészettel, grafikával, könyvborítók és illusztrációk készítésével foglalkozik. 1972-ben Párizsban, később több ízben Olaszországban és Angliában járt tanulmányúton. Számtalan nemzetközi művésztelep munkájában is részt vett. Műveit rangos közgyűjtemények őrzik, így például a Ludwig Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria, a Kecskeméti Képtár és az Art Museum Middlesbrough. Több mint húsz önálló kiállítást rendezett, csoportos tárlatokon művei szinte egész Európát bejárták. Munkásságát a legrangosabb országos lapok és folyóiratok méltatták. 2005-ben áttekintő kismonográfia, 2020- ban a kortárs művészeket bemutató Hungart sorozatban könyv jelent meg róla. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Festők Társasága, a Magyar Grafikusművészek Szövetsége, a Kecskeméti Képzőművészek Közössége és a Műhely Művészeti Egyesület tagja. Kiemelkedő képzőművészeti tevékenységéért számos szakmai kitüntetést kapott, így például 1996-ban a Munkácsy Mihály-díjat, míg 2018-ban „a rendkívüli érzékenységgel és műgonddal megvalósított alkotásokból összetéveszthetetlenül jellegzetes életművet létrehozó művészi tevékenysége elismeréseként” a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának díját is átvehette.

Varga Géza