Nemzeti drámából zenei világsiker: Katona, Erkel és Liszt sorsa fonódott össze a könyvtárban

Tavaszi nagy sikerű közös előadásuk után újra Kecskemétre, a Katona József Könyvtárba látogatott Bősze Ádám és László Ferenc „páratlan párosa”. A Budapesten immár hat éve tartó, egyszerre szórakoztató és ismeretterjesztő sorozatukból ezúttal – stílszerűen az intézmény névadójának születésnapján – a Bánk bánról mesélő előadást hozták el a hírös városba.

A program első perceiben Bujdosóné dr. Dani Erzsébet, a Katona József Könyvtár igazgatója  köszöntötte a megjelenteket és a kecskeméti zenebarátok által jól ismert meghívott két előadót – mint mondta, Bősze Ádám zenetörténész 22. alkalommal, László Ferenc történész meg hatodszor áll az intézmény nagytermének pódiumán –, majd arra a kérdésre, hogy vajon mi lehet a sikerük titka, hiszen mindig telt házat vonzanak, így válaszolt: „A siker titka egyrészt a szakmai fölkészültség, másrészt az a fajta témaválasztás, amivel közösen tudnak kommunikálni, és szükséges a kiváló előadó-készség is, ami összeadódva dupla sikert jelent.”

Ezt követően az est két vendége egymást követve három-három alkalommal szólalt meg. Mivel a Páratlan párok sorozatban mindig az a szokás, hogy az időrendben előbbi témának vagy személynek a felelőse kezd, így László Ferenc gondolatait ismerhették meg először az érdeklődők. A kritikusként is ismert történész – korábban a Muzsika folyóirat, az Opera Magazin és a Revizor kritikai portál szerkesztője volt – mindenekelőtt leszögezte: „Én ma este alapvetően Bánkról, illetve a Bánk-történetről fogok beszélni.” Előadása elején azután arról szólt, hogy a 13. században élt előkelőség életútját több irodalmi forrás is megírta. Példaként hozta fel a Képes Krónikát, amely beszámolt II. András felesége, Gertrudis királyné meggyilkolásáról és abban Bánk bán szerepéről – az 1358 körül keltezett kódex szerint Bánk azért fordult a királyné ellen, mert az átadta Bánk feleségét valamelyik jövevény öccsének, hogy meggyalázza –, és Antonio Bonfini fő művéből, a jóval később napvilágot látott Rerum Hungaricarum decades (A magyar történelem tizedei) című latin nyelvű krónikából is idézett, amelyben Mátyás király udvari történetírója szintén részletesen megírta a királyné meggyilkolásának történetét.

Előadását László Ferenc azzal folytatta, hogy többek között ezek a leírások szolgáltak később Katona József Bánk bán című drámájának alapjául. „És bár azt gondolhatnánk, hogy mindezek ismeretében Katona Józsefnek szinte semmit nem kellett művelnie ezzel a történettel, hiszen azt megkapta készen” – ezt a leegyszerűsítést rögtön árnyalta. „Valójában a Képes Krónikából és az utána született, mindenféle más krónikás által elmondott történetből, ami Bánkra vonatkozik, abból szinte semmi nem stimmel” – mondta miután az 1200-as évekről fennmaradt adatokat elemezte, például azt megemlítve, hogy kortársaiban fel sem merült a gyanú Bánkkal kapcsolatban, hiszen Gertrúd halála után még sokáig töltött be vezető tisztségeket. Első blokkját László Ferenc így zárta: „Itt állunk egy úriembernél, akinek tudjuk a nevét, tudjuk a tisztségeit, és egy valamit még tudunk vele kapcsolatban, hogy nem volt szerepe Gertrúd megölésében, és mégis nem egyszerűen csak az a helyzet, hogy egy nemzeti drámánkba bekerült az ő királyné ölése, hanem egy világirodalmi, de legalábbis európai nagy témává vált az, hogy ő hogyan ölte meg bosszúból – vagy hogyan nem ölte meg, bár lett volna oka rá – a magyar királynét.”

Ezt követően a stand up comedy komolyzenei változatát meghonosító korábbi rádiós műsorvezető vette át a szót. Bősze Ádám Erkel Ferenc és Liszt Ferenc munkásságáról beszélt, mondván: „Én a mai előadásomban, ebben a három rövid szakaszban ezt a két embert szeretném valahogy egymás mellé állítani!” Először megítélésük korábbi és bizonyos tekintetben máig élő fonákságait összegezte. Szólt arról például, hogy míg a Zeneakadémia homlokzatán Liszt monumentális szobra a főbejárat fölött látható, addig a lényegesen kisebb Erkel-domborművet csak valahol a magasban helyezték el. „Ez a két ábrázolás, a trónuson ülő Liszt és fönt valahol a távolban Erkel Ferenc, ez már elmond valamit abból a felfogásból, hogy hogyan is ítélték meg 1905–6–7-ben – mert 1907-ben adták át ezt az épületet – Lisztet és hozzá képest Erkel Ferencet.”

Bősze Ádám megemlítette azt is, hogy számára nagyon furcsa az a sommás elképzelés, amit sokan hangoztattak és talán állítanak még most is a két zeneszerzőről, ami rendszerint így hangzik: „Igen, Erkel Ferenc az opera műfajával foglalkozott, de nem sikerült neki annyira jól, mint Mozartnak vagy Dvořáknak vagy a többieknek, mert Erkel Ferencet csak a magyar nyelvterületen ismerik. […] Nyilván tehetséges zenész volt, de valószínűleg nem tudott annyira jól zongorázni, mint Liszt, tehát erről le kellett mondania, Liszt Ferenc ezzel szemben az opera műfajától távol tartotta magát, ám a zsenialitásával meghódította az egész világot.” Ezt a rossz, szerinte hibás felfogást azután több módon is cáfolta, Elmondta többek között, hogy „Erkel volt az első számú zongorista Magyarországon az 1830-as, ’40-es években. Liszt Ferenc ugyanis nem számított magyar zongoristának. Liszt egy nemzetközi sztár volt, aki megállás nélkül utazott. Persze volt Pesten is, járta az országot, koncerteket is adott.” De nem csodálta mindenki a játékát, például „Chopin sem volt maradéktalanul oda Lisztnek a játékstílusától, és volt kritikus, aki azt leírta, hogy »Liszt koncertje után lapátolni lehetett a hamis hangokat«”. A két komponista közötti különbséget így összegezte: „Erkel Ferencnek a zenei és emberi természete volt az, ami őt hátralépésre késztette. Liszt kiváló társasági ember volt, Erkel viszont nem. Számára sokkal inkább a kitartó, csendes munka volt az, amire úgy gondolta, hogy meghozza majd a gyümölcsét, és ezért is fordult az opera felé.” Az est folytatásában a két előadó jó néhány meghökkentő, érdekfeszítő háttér-információt osztott meg a jelenlévőkkel Katonáról, Erkelről és Lisztről – mindezeket fotókkal és hanganyagokkal is illusztrálták. A legérdekesebb gondolatot László Ferenc mondta el annak kapcsán, hogy a Bánk-történet az évszázadok során gyakran változott, hiszen Katona József drámája és az abból keletkezett Erkel-opera is idővel új és még újabb verziót élt meg: „Az, hogy nemzeti klasszikus, az számunkra azt is jelenti, hogy az nem egy egy személynek a műve, ahhoz minthogyha kollektíve is hozzá tehetnénk a magunkét. Jönnek az újabb és újabb átdolgozók, akik lefordítják a mai magyarra – utoljára Nádasdy Ádám fordította le Katona Bánk bánját –, jönnek azok a nagyon jó indulatú operai szakemberek, akik úgy gondolják, hogy mondjuk a Muszorgszkij-operákhoz kell inkább hasonlítania a Bánk bánnak, és így alakul a nemzeti klasszikus. De nemcsak a komoly nemzeti klasszikusok, a hígabb nemzeti klasszikusok, a Csárdáskirálynő is így alakul. Igazából amikor arról beszélünk, hogy valami a mi nemzeti klasszikusunk, az ezek szerint azt jelenti, hogy egy olyan mű, amihez akár mi is hozzányúlhatunk.”