Olyan iskolát teremtsünk,  ahova imádnak járni a gyerekek

– Kissé viharos volt az igazgatói poszt váltása itt, a Kodály Iskolában, megosztott volt a tantestület az elődöd támogatását illetően. Te miért vállaltad el ezt a feladatot?

– Nem titkolom, hogy magamtól talán nem jutott volna eszembe. Polgármester asszony kért meg bő másfél évvel ezelőtt, hogy pályázzam meg ezt a posztot. Az elmúlt húsz évben többen is kapacitáltak már, de eddig minden alkalommal nemet mondtam. Most úgy éreztem, hogyha egy város képviseletében egy vezető úgy gondolja, hogy itt rám van szükség, akkor ezen illik elgondolkozni. Másrészt láttam polgármester asszony szemében azt az elszántságot, hogy nem azt mondja, hogy figyelj, vállald el, aztán ha nem, akkor majd találunk valakit, hanem a Kodály Iskola ügyében kifejezetten rám számít. Ezt otthon a feleségemmel megbeszéltük, és mivel én is úgy gondoltam, hogy szakmai múltam és szervezőkészségem miatt alkalmas vagyok a posztra, belevágtam. A Kodály Iskolához való kötődésem és a szüleimtől kapott szellemi muníció is fontos adalék, s talán nem hátrány, hogy elég gyorsan átlátok dolgokat, és így gyorsan tudok dönteni is. Nem valaki ellenére, hanem a Kodály Iskola javára vállaltam el. Engem egyetlen dolog motivál, hogy az iskola jó legyen.

– Miért, most nem jó? Hogy látod? Hol tart most az iskola?

– Ez elég nehéz kérdés. Mikor azt találtam mondani korábban, hogy felemeljük a Kodály Iskolát, hallottam olyan véleményeket, hogy nem kell felemelni, mert elég jó most is. Ez részben nézőpont kérdése, ugyanakkor azért statisztikailag az megmutatkozik, hogy még városi szinten sem vagyunk vezető iskola, nemhogy országosan, holott abszolút annak kéne lennünk.

– Miben? Tanulásban? Kompetenciamérésekben? Eredményekben?

– Felvételi adatokban sem vagyunk az élen. A kompetenciamérés eredményeit nehéz megítélni, mert ott konkrét átlagokat nem adnak meg, de nem vagyunk benne a felső tíz százalékban, ahová szerintem egy ilyen iskola kell hogy tartozzon. Hiszen az egész Kodály-koncepciónak az a lényege, hogy ugyan a zene van a középpontban, de azáltal, hogy zenét tanulnak a gyerekek, a többi tárgyból, akár humán, akár reál területen, jobban tudjanak teljesíteni.

– Milyen a jó Kodály Iskola szerinted, amit szeretnél megvalósítani?

– Ha a gyerekeket nézzük, gondolkodó, önállóságra nevelt, alkotni képes és boldog diákokat szeretnék látni. Az a lényeg, hogy a gyerekek erősségeit kihozzuk, a gyengeségeiket kompenzáljuk és hogy közösségben jól működő gyerekeket tudjunk nevelni. Ez nyilván nem Kodály iskolai, hanem oktatási, nevelési alapelv. De mindig ott van mögötte, hogy a gyakorlatban jól működő Kodály-koncepcióval ezt könnyebb elérni. Ha pedig a pedagógusok szempontjából vizsgálom a kérdést, akkor naprakész, lelkes, szakmailag és emberileg hiteles tantestületet szeretnék, és ennek abszolút látom a lehetőségét a jelenlegi kollégákkal is. Azt ugyanis le kell szögeznem már ennyi idő után is, hogy ez egy jó iskola, de van még hova fejlődnünk az iskola hírnevét és eredményeit tekintve.

– Milyen gyerekanyagra van szükség mindehhez?

– A beiratkozók számát és a színvonalát nézve is kezdtünk az utóbbi időben lemaradni más iskoláktól. Ezért az egyik olyan terület, ahol nagyon erősen kell fejlesztenünk, az a kis elsősök beiratkozása. Amin biztos változtatnunk kell, hogy ne csak zenei, hanem általánosabb képességvizsgálatot is tartsunk. Fontos, hogy komplexebben vizsgáljuk a gyerekeket, mert nemcsak szép hangú diákokra, hanem jó osztályközösségekre van szükségünk, jó tanulási képességű gyerekeket kell összeszednünk. Ez nem zárja ki azt, hogy lesznek olyanok, akik valamilyen módon, akár zeneileg kilógnak a sorból. Még Nemesszeghy Márta néni is (az iskola első igazgatója – a szerk.) felvett úgynevezett dörmögősöket, akik nem tudtak tisztán énekelni, de a sok közös éneklésnek hála három-négy év alatt eltűntek ezek a különbségek.

– Néhány évtizede még mindenki idejött, aki a Kodály-módszert akarta tanulmányozni. Kell-e azért tenni, hogy ez jobban megvalósuljon most?

– Az, hogy mennyire jöttek mondjuk korábban és mennyire jönnek ma, annak nyilván van egy olyan aspektusa is, hogy egyrészt minden elérhető online, másrészt közbejött a Covid, harmadrészt a Kodály Iskola, illetve a Kodály Intézet és a Kodály szemináriumok, szimpóziumok kineveltek egy sor szakembert szerte a világban, mindenféle országban, akik már megcsinálták a saját Kodály iskolájukat, a saját Kodály intézeteiket. Így ha ma egy amerikai ezt tanulmányozni akarja, akkor nem idejön, hanem az amerikai Kodály Intézetbe, és ez a legfontosabb országokra igaz.

– Akkor elveszítettük az origó szerepünket?

– Nem. Az origó szerepünket soha nem fogjuk elveszíteni, mert akkor is mi maradunk a bölcső. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy a labdarúgás bölcsője az Anglia, és akkor is az marad, hogyha az angol válogatott nem úgy szerepel. A legszebb, legtechnikásabb labdarúgás bölcsője pedig Brazília, és ez akkor is úgy lesz, hogyha nem ők nyerik meg a világbajnokságot. Szóval mi két szempontból mindig origó maradunk. Egyrészt mert ez volt az első ilyen iskola – megjegyzem, igazából a békéstarhosi volt, csak az hat év után megszűnt. Másrészt, mert Kodály Kecskeméten született. Így az ének-zene oktatásban betöltött origó szerepünket mindenképpen védeni kell. Ez ügyben meg is tettem már az első lépéseket: újraszabjuk és kibővítjük a Kodály Intézettel való korábbi, már-már feledésbe merült együttműködésünket, s hangsúlyozottabban leszünk jelen a város kulturális életében is.

– Kodály nagyon fontosnak tartotta a kóruséneklést. Ez hogyan valósul meg az iskolában?

– Kodály azt mondta, hogy már második osztályban el kell kezdeni a többszólamú éneklést, ezt osztályszinten csinálják is az énekórákon. Ezen felül visszahoztuk azt, ami a pedagógiai programban eredetileg benne is volt, hogy harmadikban már van egy évfolyamkórus és negyedikben valamint ötödikben szintén. Felső tagozatban működik a Clarus fiúkórus illetve a Miraculum, majd középiskolában a vegyeskar és az Aurin leánykar. Így, ha jól számolom, akkor összesen hét kórus van az iskolán belül, ami már megfelelő szám. Szeretném, ha nem csak két kórusról szólna az iskola. Nyilván az, hogy valaki mennyit utazik a kórusával, mennyi programot szervez, az az ő igényéből, szervezőkészségéből fakad. Durányik Lacitól (az Aurin és a Miraculum karnagya – a szerk.) nem lehet elvitatni az eredményeit ezen a téren. Mégis, hogy milyen kórusversenyről milyen díjat hozunk haza, az ugyan valamiféle fokmérő, de alapvetően nem ez a cél, bár nagyon jól mutat az iskolai évkönyvekben és büszkék is vagyunk ezekre az elismerésekre. De valójában inkább az a fontos, hogy a gyerekeknek legyen élménye. Éljék át, milyen jó dolog együtt utazni, énekelni akár Angliában vagy Franciaországban, vagy éppen országon belül, és ezekből az élményekből más korosztályokat és más kórusokat sem szívesen zárnék ki. Persze ez a kórusvezetőkön és bizonyos esetekben a szülőkön is múlik. A lehetőség mindenesetre mind a hét kórus előtt nyitva áll.

– A komolyzenének mekkora presztízse van abban a világban, ahol Azariah-t és Betonhofit hallgatnak a fiatalok? Összefér-e ez a kodályi szellemiséggel?

– Ha engem kérdez valaki, akkor azt mondom, hogy Isten őrizz, hogy ilyeneket hallgassanak a gyerekek, de nyilván ezekkel a dolgokkal találkozni fognak. Alapvetően azonban azt kell látni, hogy a Kodály Iskola nagyon komoly idők próbáját kiálló értékeket közvetít, és nem fogunk percemberkék jelenleg divatos produkcióival foglalkozni. Ez nem azt jelenti, hogy a könnyebb műfajokban nincsenek értékek, jómagam is most már közel 40 éve, hogy megalapítottam a Bohém Ragtime Jazz Bandet és ott zenélek. Attól függetlenül azonban, hogy valaki musicalénekes lesz vagy popzenész, meg kell kapnia a zenei alapokat. Meg kell tanulnia kottát olvasni és írni, meg kell érteni az ábécés és szolmizációs rendszert, tisztán kell énekelni, érteni kell a hangközöket, a hangnemeket, az előjegyzéseket és ennek a logikáját. Ez nem bonyolult dolog, csak hosszadalmas tanulást igényel.

– Utaltál a Bohémre… az együttessel és a többi munkáddal mi lesz?

– Továbbra is tanítok Debrecenben, az egyetemen, nekem arra szükségem van, mert alapvetően pedagógus vagyok. Itt, a Kodály Iskolában igazgatóként két órát tanítok hetente. Az engem nem fog kielégíteni, akkor én amiatt fogok kiégni, hogy nem tanítok. Másrészt ha igazgatóként a felsőoktatással élő kapcsolatom van, az a középiskola számára is mindenképp előnyt jelent. A Bohém Ragtime Jazz Bandet sem akarom feladni, hiszen azt még középiskolásként kezdtem. Biztosan nehezebb lesz működtetni, csakúgy mint a BOHÉM JAZZFŐVÁROS fesztivált, de ennek szervezésében kiváló kollégák segítenek. Ezeket azért sem szeretném feladni, mert bízom benne, hogy nem csak nekem, de a városnak is szüksége van a zenekarra és a fesztiválunkra is.

– Milyen hosszú időre tervezel az iskolával?

– Alapvetően kitartó ember vagyok, amit elkezdek, azt be is fejezem. Ez a megbízatás most öt évre szól, de ha én újabb öt évet megcsinálok, akkor utána már nagyon boldogan fogok nyugdíjba menni. Ha azonban úgy hozná a sors, hogy fel kell állnom az igazgatói székből, akkor én itt bátran beülnék a hegedűtanári székbe. Tehát nem a pozíció motivál, hanem az iskola rendbetétele vagy jobbá tétele, hogy olyan iskolát teremtsünk, ahova imádnak járni a gyerekek. Ha igazgatóként, úgy, ha hegedűtanárként, akkor úgy. Nyilván vezetőként nagyobb ráhatásom van az iskolára, ezért is vállaltam el a feladatot. S ha tíz év múlva fejezném be, az ebben a tanévben hozzánk jelentkezők akkor még csak kilencedikesek lesznek, tehát egyetlen generációt sem tudok végigvinni a Kodály iskolás tanulmányain. Innen nézve a tíz esztendő is rendkívül rövid idő, de egy jelentősebb szemléletváltást azért véghez lehet vinni. Megjegyzem, két hét alatt is érzek már változást.

– Családod mit szól mindehhez?

– Ők a legfontosabbak számomra. Hét hónapos Flóra lányom nagyon széles mosollyal üdvözöl, hogyha végre fürdetésre hazaérek, és szeretnék olykor nem csak akkorra hazaérni. Ez a munka nagyon komoly pluszterhelés az én életemben, és feleségem, Mariann (Mudrák Mariann énekművész – a szerk.) életében is, de úgy gondoljuk, hogy megbirkózunk vele. Marci tízéves, ő már ide jár iskolába, Bálint mindjárt hat, jövőre ő is jön, úgy talán már könnyebb lesz.

– Háromgyerekes édesapaként másként ültél be az iskolaigazgatói székbe, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt tetted volna?

– Tíz évvel ezelőtt nem ültem volna be. Én még mindig egy zsivány gyerek vagyok valahol belül és szeretnék is az maradni. Egy játékos kedvű, vicces valaki, aki nyilván közben öregszik, és most érkezett el oda, hogy a saját karrierjét félre tudja tenni. Ez az iskola pedig nekem az alma mater, ahova 1970 óta bejárok, az utóbbi nyolc év kivételével folyamatosan itt voltam, és ide nekem vissza kellett jönnöm.

– Mit csináltál háromévesen ebben az iskolában?

– Mikor idejöttünk Kecskemétre, Kodályné Sárika felkérte apámat (Ittzés Mihály zenepedagógus – a szerk.), hogy segítsen előkészíteni a Kodály Intézet megalakítását. Akkor, mivel az intézet még nem létezett, apám az iskolában kapott állást énektanárként, de osztályfőnök és igazgatóhelyettes is lett rögtön, majd anyám is elkezdett itt tanítani, akkor még éneket, később angolt és zenei angol tantárgyat, amit ő dolgozott ki, és ő itt is maradt nyugdíjazásáig. Úgyhogy én bejártam a szüleimmel, mert nyilván amikor ők bejártak, cipelték magukkal Tamáskát és Gergőkét, így mi kis túlzással itt nőttünk fel.

– Édesapád néhány éve hunyt el, szerinted ő mit szólna ehhez az igazgatói munkához?

– Én azt hiszem, hogy rám nézne, megveregetné a vállamat és azt mondaná: Jól van, fiam! Valami ilyesmit…

Fotók: Banczik Róbert