Szálkák

“Nem a verseket akarom eltáncolni, és nem a versek világát egymás után fűzni, hanem azt szeretném megmutatni, hogy a 21. században nekem mit üzen Pilinszky szellemisége. Ehhez ezt a Pilinszky matériát kell átengednünk magunkon” – hangsúlyozza az előadás rendező-koreográfusa, Feledi János.

A közönség a Pilinszky által csodált Wilson mozdulatlan színházára emlékeztető jelenetre érkezett a KultKaszinó termébe, ahol az előadók és a nézők színpad helyett végig egy térben lélegeztek. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a testközeli élmény mellett szellemileg is megérintve érezzék magukat – ahogyan erről többen is beszámoltak az előadást követő közönségtalálkozón.

A Feledí Project 15 éves jubileumát ünnepli, jelen előadás, a „Szálkák” pedig 2016 óta van műsorukon. Vendégszerepeltek már Amerikában, Belgiumban, Franciaországban, Erdélyben és több magyarországi városban is. Mint elmondták, nem igazán jelentettek problémát a nyelvi akadályok sem, Amerikában például az előadásban szereplő vereseket sem fordították le.

Olyan darabról van tehát szó, mely kortól-nemtől-nemzetiségtől függetlenül mindenkihez szól, szólhat. Ahogyan a koreográfus-rendező sem Pilinszky egyik legjelentősebb, legsűrűbb, a csend, a mélypont ünnepélye és a figyelem vonzáskörét magával hozó ciklusának táncbeli átiratát kívánta megalkotni, hanem szabad asszociációs teret szeretett volna teremteni. Kriskó János, a témát érzékenyen körüljáró kérdéseire Feledi János elmondta, hogy minden előadás más. A fontos, hogy a közönség nyitott legyen. Olyan is előfordult, hogy a nézőknek nem sikerült ráhangolódniuk az előadásra, máskor viszont vágni lehetett a csendet.

A kecskeméti, KultKaszinó-beli előadást a csend uralta, amit azonban hosszas, lelkes taps követett. Bizonytalanság és elemi erejű mozdulatok, az érzelmek és a lét húsbavágó kérdései cikáztak az emblematikus Pilinszky-sorok által: „a füvek lemondó élete”, „a mélypont ünnepélye”, „mezítelenségünk fölmagasztalása”, „az ólak véres melege”, „a téli vesztőhely hava” kimondva-kimondatlan megszólít, szembesít, fáj.

Ahol kimondva, ott Trill Zsolt, a Nemzeti Színház tagjának hangján, aki Pilinszkyt idéző alakként, (ahogyan erre a közönség egyik tagja felfigyelt), jár föl s alá a mozdulatok-tekintetek-lavrok és rongyok, egyszóval „a nyomorúság lim-lom tájai” között. A beszélgetés alatt a zeneválasztást illetően is alapos képet kaptunk. Philip Glass és Bach adták meg az alaphangot, de Kocsis Zoltán zenész is – akivel Pilinszky szoros barátságot ápolt, – szerepet játszott a választásban.

Tóth Mariann a zongora mögül figyel és egyensúlyoz, hogy a táncosokkal együtt rezdüljenek, hiszen improvizációs részek is vannak a darabban, ami miatt igazi kihívás számára is a feladat.

A Harangozó Gyula-díjas Feledi János arról is beszélt, hogy leginkább utazás közben, vagy a hétköznapokban, a versek „mantrázása”, a verssorok benső visszhangja által alkotja meg egyedi vízióit, melyeket viszont szabad felhasználásra bocsájt a nézőtéren. Az előadás frissentartása is fontos számára, nemrégen újabb verziót koreografált.

Azt hiszem, sokakban megmarad az egyik legszebb Pilinszky-vers, akik ott voltak az előadáson, hiszen többször is elhangzott az est folyamán:

Azt hiszem, hogy szeretlek;

lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.

De láthatod, az istenek,

a por, meg az idő

mégis oly súlyos buckákat emel

közéd-közém,

hogy olykor elfog a

szeretet tériszonya és

kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,

mint a természet éjfél idején,

hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután

újra hiszem, hogy összetartozunk,

hogy kezemet kezedbe tettem.