Könyvajánló – Iancu Laura: A vágány mellett

Iancu Laura Magyarfaluban született moldvai magyar csángó költő (saját elmondása szerint jobban szereti a moldvai katolikus magyar megjelölést), aki az Akadémia néprajzkutatójaként is hosszú ideje kutatja a csángó magyarság titkait, tényeit. A (többek között) József Attila-díjas szerző most nyolcadik verseskötetét tarthatjuk kezünkben. Nem könnyen megfogható – már ami a verseket illeti, s pont ettől izgalmas ez a kötet. Néha olyan érzésünk van, hogy a sorok elcsúsznak minden fókuszpont elől-mögül, mintha dacolnának. Fölmerül bennünk a vád, hogy így szeretne tán eredetinek tűnni – de el is hessegetjük a gondolatot, mert rögtön következik egy ütős állomás, hol valóban a vágány mellett kirakva érezzük magunkat, de már nem egészen egyedül.

Iancu Laura gimnáziumi tanulmányait Csíkszeredában végezte, utána költözött át Budapestre, ahol több diplomát, néprajzból PhD-fokozatot szerzett, s kezdte publikálni verseit. A vágányok elkísérték útját, hiszen két világ között lebegve dolgozik, él és alkot.

Kardinális kérdéseket érint ez az öt ciklusban egyenként tizenhat verset tartalmazó kötet. A vágány mellett kérjük vigyázzanak – ez a figyelmeztetés is összeköt minket, egy nemzethez tartozókat, visszacseng fülünkben, a világ bármely táján utazó magyar fülében. A kötet összekötő pontja is ez a figyelmeztetés, súlyos és szeretettel teli, emlékeket idéző, keserűséget sugalló.

A kötet töredezettséget sugalló jellege mégis egységes összhangba torkollik. Állandó referenciaforrás Pilinszky, kinek egy ciklust is dedikál a szerző, s áthallások is előfordulnak: „aztán arra gondolok mi más lehetnék / mint dolgaim összessége”; ismerem az utat lépésről lépésre / a sánta rigót az első csillagot / a metafora-univerzumot”. Az egységességet a központozás szinte teljes hiánya is erősíti, ugyanakkor szabad teret enged az olvasónak. Mégis, érezzük, szigorú benső szabályok tördelik a verseket.

Olykor meglepő: „ha látta is mit látott Isten / felfázott kicsi veséimben”; „szagolgatom öszvér illatát”.

Az univerzum rigójaként énekel, tudatában van teremtett emberi mivoltának, kicsinységének az univerzummal szemben, mégis hisz a szó erejében. Akkor a leghangosabb, mikor kérdez: „mit vegyek neked / mi menti meg nagy fáid hálóingét / fáj ha éhes verebet látok”.

A fájdalom, s szenvedés folyamatos, mintegy intravénás vérátömlesztésként van jelen a sorok közt: „Isten nem tudom / gazdátlan időkben / nem is veszem észre – annyi a titok / annyi a fájdalom”.

Bibliai üzenetek (lásd kakasszó), az önfeláldozás, s az alázat képei szövik át a kötetet: ritka, hogy ilyen alázat, ennyi kitárulkozás, s ennek ellenére mégis ennyi finomság legyen egy költészetben. Nem szégyentelenül, de magáról vall, mert ösztönösen érzi, hogy az úgynevezett posztmodern „költői én” álarca teljesen idejétmúlt. Nem kerülheti el, mert szó és lélek közt a folyamatos akadálymentesítés lehetetlen, de újra és újra nekifeszül.

Gyakori a felhők feltűnése, a pipacs szirma rezzen, a rebbenékenység és tünékenység állandó eleme e költészetnek. Valamiféle éteri magány és gyökértelenség érződik, de időről időre kapunk kapaszkodót: a mindennapi élet objektumai és a természet feltörekvő vadhajtásaiban: „számozott szalagot kötök / soványodó csuklómra”; „két hangya cipelt egy harmadikat / talán most méri éppen a ferences atya / megboldogult foltjaimat”.

Noha a kötet „korszerűségét” nem ez az aspektus szolgáltatja, de a világjárvány nyomait is megörökíti a szerző:

Nem ritka a számonkérés Iancu Laura lírájában. Saját magát, mást, az Istent. Különös ellentmondásban áll ez az alapvetően megadó és bölcselkedő hangvétellel.

A világ pusztításának közepette kiált felénk a vers, mely pontos képet ad, s ez a pontosság, a valóság metafizikája egészen a lélekig vezet a hétköznapi történések drámáján keresztül: „láttam egy képen két madarat / együtt böködték a hullott almákat / pontosan szúrtak a pirosba”.

Iancu Laura itt a költészet tűhegyét, lényegi magját, életelixírjét mutatja föl: „pontosan szúrtak a pirosba” –

 A pontosság mellet megint csak ellentmondásként, ott lapul a bizonytalanság, a létbe vetett, az isteni kegyelem (földi szemszögből) esetlegességének kiszolgáltatott ember képe: „nem az hal meg aki megszületett / megjósolhatatlan az ítélet”; „láttál már gyermeket / fák között botorkálni”.

 Jób története a hit magasiskolája, mindenki számára menedék lehet. Utolsó verse Jób alakját idézi, bibliai történetét maga a szerző is mint számára egyik lefontosabbat tart számon: „A Jób-verset illetően Iancu Laura elmondta: az Ószövetségből a Jób könyve a kedvence, a világ összes feszültsége benne van, mindaz, ami a teológiától függetlenül érzékelhető a világunkban.” (https://www.magyarkurir.hu/hirek/-bunnel-edesebb-megteres-bemutattak-iancu-laura-vagany-mellett-cimu-verseskotetet)

Ez a feszültség, a miértek és a hit bizonysága végig jelen van a kötetben. Mégis, egyik leginkább jellemző, s ezt a költészetet összefoglaló versével zárjuk ízelítőnket. Biztosan nem véletlen, hogy a könyv hátlapján is ez szerepel: a verset a tóba dobott kavics tehetetlen nehézkedése és a tűz örök lángja önti formába.

A tónál

csodák ha vannak is

másokkal esnek meg

a kavicsot a tóba dobom

fodrosodik a víz a kacsák felrepülnek

ha megátkoznak hát így jártam

a bűnnél édesebb a megtérés

gallérom nem lesz fehérebb

sem a szíven a tövisfolt

         mert tudd hogy én

holtamból is felriadok

s hogy vannak tüzek

kicsik nagyok közepesek

amelyek ki nem alszanak és én

én is csak tűz vagyok