Könyvajánló – Michael Greenberg: Süss le, nap!

A Süss le, nap! kettős jelentésében (angolul kicsit másképp, de hasonlóképp: Hurry down sunshine) téboly és ragyogás ötvöződik. Egy tizenötéves lány, Sally története bontakozik ki, akiről apja gondoskodik új feleségével együtt, s döbbenten veszik észre a nyár kezdetén, hogy lányuk „bekattan”. Az apa szóhasználata jól kifejezi a társadalom hozzáállását bármilyen devianciára, különösségre. Sally esetében rögtön felmerül a kiválasztottság, a rendkívüli tehetség „diagnózisa” a szülőkben, mely sejtelem végigkíséri a könyv lapjait. A lány állítása szerint abban a pillanatban, mikor „bekattant”, megvilágosodott benne, hogy minden egyes emberi lény géniusz, de kiöljük magunkból e képességünket, hogy könnyebben boldogulhassunk az életben.

Nem véletlen, hogy megvilágosodása, állítólagos tébolyának kezdete éppen egy játszótéren történik, ahol két négyéves kislány integet felé egy hídról, a csúszda mellől.

„Egyszeriben semmivé foszlott minden, ami összekapcsolt bennünket” – írja „az apa” (aki az írói én szemszögét is képviseli végig). Ez az idegenség az, ami annyira zavaró az őrületben? A görög tragédiákban az őrület központi elem, mozgatórugó, a „mánia” a szentség igézetét foglalja magában. Az őrületnek hatalmas irodalma van, átláthatatlan és megközelíthetetlen káoszt eredményezhet ezek ütköztetése. Az origóhoz visszatérve azonban egy a kiindulópont: az én szerepe áll fókuszban. Sally történetéből megismerjük, hogy szülei születése után nem sokkal elváltak, anyjával él, majd apjához költözik. Bátyja távol, az anyai házban marad az új férjjel, míg ő apjával, s az új feleséggel. Eleve „skizofrén”, kettős helyzetek. Az apa, aki a történet elbeszélőjeként végig érzékletes, őszinte és távolságtartó, azonban nem von le messzemenő következtetéseket a korábbi eseményekből, noha végig az okokat kutatja.

Azon az emblematikus napon, mikor lánya az örvénybe kerül és nem találja a visszautat apja és a többiek valóságába, a pszichiátriai osztályon találkozik a dilemmával az apa: tehetetlenségében hogyan védje és gyógyítsa egyszerre lányát. Mert egyértelmű, hogy ez a társadalom őrültnek fogja bélyegezni Glenn Gould Goldberg-variációit, Bachot szó szerint a tébolyig hallgató-megérteni akaró lányát, akinek ágya mellett a Shakespeare-szonettek margójára telefirkált jegyzeteit böngészve rágja a kétség – mi történt vele. Kétség és kétségbeesés, a füllesztő nyár beteges, lidércnyomásos atmoszférája nehezedik a szereplőkre, akik elszánt tenniakarással próbálják visszahozni az eltűnt biztonságot, a boldog összetartozás időszakát.

Az apa hol úgy érzi, elárulta lányát, hol pedig teljes meggyőződéssel állítja, nem tehetett másképp. A tehetetlenség, a félelem és az ismeretlen rettenete szinte önkívületbe kergetik a családot. Mindeközben, egyetlen aranyszálként ott lebeg, hogy nem hiszik el egy pillanatra sem, hogy lányuk olyan volna, mint „azok” a tébolyultak, akik az osztályon lézengenek. Valami olyan földöntúli ragyogás és az éberség, öntudat tiszta folyama árad belőle. „Miközben a mentősök odaszíjazzák a hordágyhoz, Sally a megvilágosodásról hadovál, a fény átható természetéről, vakító világosságáról, a mindannyiunkban ott lakozó géniuszról.” A könyv nem profetizál, kerüli a világmegváltó, misztikussá csiszolt manírokat. Végkifejlete is éppen csendességében meghökkentő.

A lánya mellett, az apa hat testvéréből az egyik „magatartászavaros”, s így mint a férfi gyámja, újból és újból szembesül testvérén keresztül is lánya problémájával.

A megbélyegzettségtől való félelem, a furcsaság, mely tulajdonképpen semmi konkrét eseményt-tettet nem hordoz magában, áthatja az oldalakat. A pszichiáterek úgy tűnnek föl, mint akik maguk sem tudnak többet a betegségről, mint a szülők. A gyógyszerekkel elérik a kívánt nyugalmat, a leszedált lány már nem zavarja meg őket. Folytonosan a gyógyulásról, annak reményéről beszélnek, miközben senki meg nem tudja mondani, milyen is a gyógyult elme.

Greenberg – vagyis az apa-narrátor – kitér James Joyce, a nagy író és lánya, Lucia történetére. Joyce nem hagyta magára a lányát, hanem beépítette életművébe, a görögökhöz hasonlóan szentként, megvilágosodottként tisztelte, s egészen magáévá tette minden szavát. Itt a regényben egy osztálybeli, „beethoveni homlokú férfi beteg” mondja ki: „A lányát megérintette az isten ujja (…) Az őrültséget „szent betegségnek” nevezték a görögök”.  Sally apja, noha művelt, íróember, volt feleségével együtt nem képes lelkileg kitartani lánya mellett, átadja őt az orvosoknak. A lány kétségbeesett és dühös kifakadásai szánalommal vegyesek. Sajnálja apját, hogy nem érti meg és nem mer hozzá lényegülni, inkább kicsinyes magyarázatokba, önigazolásba menekül. Közben föl-fölsejlik az apában a bűntudat, a kétség, főként, mikor belepillant lánya jegyzeteibe, melyekből rögtön kiviláglik mélységesen költői és eredeti látásmódja.

A lány kórházba kerülése után sokszor említi, hogy „már nem tudom, ki vagyok” – a gyógyszerek és a „szép fejlődés” hatására látszólag megnyugszik. Miközben az orvosok bevallottan a sötétben tapogatóznak az ilyesfajta „betegségeket” illetően, mégis teljes magabiztossággal adagolják a lórúgásszerű, brutális hatású gyógyszereket. Sally fényről és megvilágosodásról, a bennünk élő géniuszról beszél, lelkesedése átsugárzik a zártosztályon, nagy hatással van társaira. A társadalom reakciója erre a lelkesedésre, szent őrületre, mely mintegy beavatási rítus taszítja a poklok legmélyére a lányt, majd pörgeti a magasba, egy egyszerű diagnózis: bipoláris zavar. A gyógyulás mellékhatásai még fájdalmasabbak, mint maga a „zavar”; idegrángás, apátia, izomgyengeség, koncentrációképtelenség, az érzékelés zavara – csak néhány a gyógyszerek hatásaiból. Az idegsejtek közti kapcsolatok megváltozásával indokolják a pszichózist, de hogy ezt mi váltja ki, arról senki sem beszél... Minden, mi rejtélyes, mi idegen, mi különös, ellenszenvet és dühöt vált ki, az orvosok rezignált lekezeléssel, a család félelemmel szemléli.

Az én lebomlása, megbomlása ijesztő, hiszen bizonytalanságot, idegenséget okoz a közeli hozzátartozóban. Erre az útra elengedni a másikat, bátorság. Mégis, a keresztény misztikusoktól kezdve a buddhizmuson át hirdetik a vallások, ősi tanítások, az egótól való megszabadulás fontosságát. Sally anyja a new age-es áltanokig jut el, apja megreked az írói középszerűség mocsarában. Lányukat nem merik követni, nem merik megérteni, inkább „kigyógyíttatják”. A Süss le nap címbeli kettőssége a könyvet is végigkíséri: benne rejlik a ragyogásra felszólítás, a napsütés vágya, de az ellenkezője éppúgy. A bibliai gyertyalánghoz hasonlóan Nem felragyog, lesüt a nap, hogyha véka alá rejtik…

/Michael Greenberg: Süss le, nap!, ford. Beck András, Athenaeum Kiadó, Budapest, 2008/