Urbán Ádám édesapja, Urbán Tamás fotoriporter 1974-ben a MÚOSZ Újságíró Iskolájába, ahol Keleti Éva és Féner Tamás voltak a tanárai. Vizsgamunkája témájának az Aszódi Javítóintézetet választotta, hogy bemutassa az ott élő fiatalokat. Nem volt könnyű az akkori rendszerben, de végül sikerült elintézni, hogy a fiatal fotós bejusson a falak közé, és hónapokat töltsön el ott. Az elkészült fekete-fehér fotókat az intézet falai közt állították ki, azonban folytatás nem következett, ugyanis egy párttitkár már a kiállítás megnyitóján tudatta az alkotóval, ezek a képek nem hagyhatják el az intézmény.  

- Természetes, hogy a édesapámnak, a fiatal fotósnak, rettenetesen rosszul esett. Hiszen büszkén mutatta volna első komoly, nagy anyagát minél több helyen, minél több embernek. Olyannyira megsértődött, hogy ezután évtizedekig került Aszódot, még csak át sem akart menni a városon a rossz emlékek miatt. Viszont, amikor 2015-16 tájékán az ő életművét kezdtük összerendezni, átbeszélni, arra gondoltunk, megkérdezzük az akkori igazgatót, tud-e valamit arról a négy évtizeddel ezelőtti anyagról.

Ő pedig azt mondta, emlékszik rá, hogy látott valami fotókat lent a pincében.  A két Urbán, Kincses Károly fotótörténésszel, a Magyar Fotográfiai Múzeum alapítójával, leutazott Aszódra, ahol egy törött lábú zongora alatt, nagyon jó minőségben, meg is találták a teljes kiállítási anyagot. Akkor és ott jött az ötlet, mi lenne, ha a fiú is megcsinálná ezt a sorozatot, és együtt kiállítanák.

- Amikor az igazgató úr azt mondta, szívesen látnak, nyugodtan jöjjek és fotózzak, kapva kaptam az alkalmon. Hiszen egy büntetésvégrehajtási intézetbe a mai napig nagyon nehéz bejutni, és ott úgy fotózni szabadon, hogy ne kössék meg az ember kezét. De nem akartam ajtóstul rontani a házba, és hónapokig jártam be fényképező nélkül, hogy megismertessem magamat a nevelőkkel, a fiatalokkal. Előadásokat tartottam a csoportoknak, igazodva a napirendjükhöz. Az enyém a csendespihenő ideje volt. A fotózásról beszélgettünk, arról, hogy édesapám milyen fotókat készített, én milyeneket szoktam és szeretnék. Ez nagyon jó hatással volt rájuk, és nagyon könnyen kialakult egy közvetlen, nyitott kapcsolat.

Ádám azt mondja, volt egy kis üzlet is a dologban. A szokásos pózolások kiküszöbölésére azt találta ki, hogy mindig külön elkészítette az olyan pózolós csoportképeket, amiket a fiatalok a közösségi oldalakon láttak a korosztályukról. Ezeket 9x12-es képre kinagyítva megkapták a srácok, onnantól kezdve pedig lehetett arra hivatkozni, hogy már vannak ilyen fotóik, nincs szükség ezekre a beállásokra, hadd tudja a munkáját végezni.

Urbán Ádám 2,5 évig járt vissza Aszódra, és készítette az anyagot, melyből most a kecskeméti közönség is láthat egy válogatást, a MetroPOLICE Filmfesztivál alkalmából, a Hírös Agórában. A közös munka annyira jól sikerült, hogy amikor Ádám végzett, és más témával kezdett foglalkozni, megkérdezték tőle a vezetők, mikor jön vissza hozzájuk dolgozni. Legnagyobb meglepetésére nem fotósként, hanem nevelőként gondoltak rá, hogy művészeten keresztül próbálják meg nevelni a rossz magaviseletű, vagy a rossz körülmények közül érkező fiatalokat.

- Kiderült számomra, hogy ez egy kivételesen jó büntetésvégrehajtási intézmény, ahol, mint a képeimen is látszik, sokkal családiasabb a légkör a többi hasonló intézményhez képest. Itt nincsenek rácsok, szögesdrótok, zsiliprendszerű ajtók, börtönőrök, a szobáikat úgy rendezhetik be, mintha gyerekszoba lenne. És a legtöbb gyereknek, aki itt van, nem is volt soha gyerekszobája. Bármilyen ellentmondásnak tűnhet, itt végre megtapasztalhatják, milyen is az. Saját fülemmel hallottam, amikor egyszer szökésből hoztak vissza egy fiatalt a rendőrök, hogy a lépcsőn állva felkiáltott: „Itthon vagyok!”

Bár Ádámnak nagyon tetszett a fotózás és a vele járó szabad élet, a sok tapasztalattal kecsegtető lét, nem akart apja nyomdokaiba lépni. Reklámfotósnak, divatfotósnak állt. Csinos lányok között lenni, pénzt keresni, önálló életet kezdeni… mindez nagyon vonzó volt egy huszonéves fotós számára. 28 éves korában azonban rájött, igazából valami olyat kellene lerakni az aszatalra, ami értékkel bír, amitől valami értelme is lesz az életnek. Elkezdett maga is hosszútávú projektekben gondolkodni, és ezzel édesapja nyomdokaiba lépni.

- 2008 tájékán betekinthettem a Fővárosi Nagycirkusz függönye mögé, készítettem egy nagy fotóriportot, és a cirkusz világa annyira magával ragadott, hogy ez a munka azóta is tart. Pár éve pedig elkezdtem az állatok fotózásával foglalkozni. Az állatkerteket járva úgy érzem, ezek a helyek olyanok, mint egy Noé bárkája, hogy a kihalófélben lévő állatfajokat óvják, próbálják átadni az utókornak. És ebből jött egy kicsit érdekesebb téma, ami összefonódik ezzel, az pedig a preparátorok munkája és különleges élete. Akiknek köszönhetően maradnak és kerülnek múzeumokba a különleges állatok az utókor számára.