"A daganatos betegek gyógyítása adott értelmet a munkámnak” - interjú Dr. Boross Gáborral
— Főorvos úr, milyen érzés volt átvenni a Batthyány-Strattmann László-díjat?
— Nagyon megtisztelő, hogy megkaptam. Egy egész élet munkájának elismeréseként tekintek rá. Egyetlen fájdalmam, hogy a szüleim ezt már nem érhették meg. Biztos vagyok benne, hogy sokat jelentett volna nekik.
— Erős tudományos közegből indult. Milyen szerepe volt ennek a pályaválasztásában?
— Édesapám a Szegedi Tudományegyetem Biokémiai Intézetének tanszékvezető professzora volt, édesanyám pedig gerontológiai kutatással foglalkozott. Orvos nem volt a családban, én eredetileg biológus kutató szerettem volna lenni. Édesanyám tanácsolta, hogy az orvosi diploma szélesebb lehetőségeket adhat a kutatói munkához is, ezért végül az orvosi egyetemet választottam.
— A családunk tudományos múltjához különleges történetek is kapcsolódnak. Édesapám 1973-ban, Szent-Györgyi Albert magyarországi látogatásakor az ő kísérője volt, később pedig meghívást kapott hozzá az Egyesült Államokba. Gimnazistaként kértem tőle egy nekem dedikált Szent-Györgyi-fényképet, amelyet a mai napig őrzök. A családi gyűjtemény több dokumentumát később felajánlottam a Szegeden kialakított Szent-Györgyi-emlékszoba számára. Karikó Katalin is gratulált a kitüntetésemhez; ő korábban édesapám tanítványa volt.
— Mikor döntötte el, hogy a sebészetet választja?
— Az egyetemen szinte minden klinikai terület érdekelt. A belgyógyászat, a pszichiátria és a sebészet egyaránt közel állt hozzám. Manuális szakmát szerettem volna. Úgy éreztem, ez a szakma, a sebészet lenne a legmegfelelőbb számomra.
— Hogyan került Kecskemétre?
— A feleségem szegedi, én Budapesten jártam gimnáziumba, de már Szegedre mentem egyetemre. Ő Szegeden szeretett volna maradni, én Budapest felé húztam, ezért megfeleztük a távolságot. Kecskeméten mindketten rögtön állást kaptunk: én sebészként, ő tüdőgyógyászként kezdhetett dolgozni. Lakást is biztosítottak számunkra, így minden adott volt az induláshoz. Így ez a kórház lett az első munkahelyem.
— A sebészeten belül hamar az emlődaganatok kezelése felé fordult.
— Már a szakvizsgám idején tudtam, hogy az emlősebészettel szeretnék foglalkozni. Családi érintettség miatt is közel állt hozzám ez a terület, és azt éreztem, hogy ezeknek a betegeknek különösen sokat lehet segíteni. Többször jártam az Országos Onkológiai Intézetben, előfordult, hogy a saját szabadságom terhére mentem fel tanulni. Ott sajátítottam el az emlősebészet akkori legkorszerűbb módszereit. — Amikor elkezdtem dolgozni, még a kisebb emlődaganatok esetében is teljes emlőeltávolítást végeztek itt a kórházban. Kecskeméten részt vettem az emlőmegtartó műtétek, majd később az őrszemnyirokcsomó-biopszia bevezetésében. Ezek a változások sok beteg számára jelentettek korszerűbb, kíméletesebb kezelést. Az ország több sebészeti osztályáról érkeztek orvosok elsajátítani ezt a technikát. A pályám során mintegy háromezer mellműtétet végeztem. Tagja vagyok a sebész, mellkassebész, onkológus, klinikai onkológus és szenológiai társaságnak.
— Miért maradt ennyire fontos az onkoteam?
— Ennek a bizottságnak a célja, hogy a betegek a lehető legjobb kezelést kapják meg. 1993 óta vagyok az onkoteam tagja. Tudtam, hogy a betegek kezelése nem áll meg a műtéttel, hanem az utókezelés is nagyon fontos a teljes gyógyulás érdekében. Számomra az onkológiai ellátás mindig csapatmunka volt. A sebész, az onkológus, a patológus, a radiológus, a nukleáris medicina szakembere és sok más kolléga közös döntése adja meg a beteg számára a legjobb kezelési lehetőséget. Amikor egészségi okokból a kecskeméti Honvéd Kórházban folytattam a munkát, akkor is kértem egy szakmai napot, hogy csütörtökönként visszajárhassak az onkoteam üléseire. Ezt a munkát nyugdíjasként is folytatom. Fontos számomra, hogy ne szakadjak el attól a szakmai közösségtől, amelynek több évtizede a tagja vagyok.
— A mellkassebészeti szakvizsgát is megszerezte.
— Fontosnak tartottam, hogy legyen egy második szakvizsgám, és a mellkassebészet is vonzott. A szakvizsgám lehetővé tette, hogy Kecskeméten is elfogadja a szakma a mellkassebészetet. Szép, ugyanakkor nagyon megterhelő időszak volt. Sokáig ketten láttuk el a mellkassebészeti készenlétet, gyakorlatilag felváltva voltunk szolgálatban. Már akkor is látszott, mennyire nehéz az utánpótlás biztosítása ezen a területen.
— Mi adta a legnagyobb sikerélményt a pályáján?
— Az, amikor évekkel később visszajött egy beteg, és elmondta, hogy jól van. A kitüntetésem után találkoztam egy korábbi betegemmel, aki azt mondta: a második életét tőlem kapta. Egy másik beteg egyszer úgy fogalmazott, hogy a pótapjának tekint. Ezek a mondatok többet jelentenek minden szakmai statisztikánál. Azt mutatják, hogy az orvos munkája egy ember egész életében nyomot hagyhat.
— A gyermekei közül választotta valaki az orvosi pályát?
— Nem, a lányom könyvtáros, a fiam informatikus lett, és nagyon sikeresek a szakmájukban. Látták, hogy milyen nehéz pálya, ezért nem választották ezt a hivatást.
— Mit jelent ma az életében a gyógyítás?
— Már nem operálok, de nem szakadtam el a sebészettől. Hetente részt veszek az onkoteam munkájában, és Kiskunfélegyházán sebészeti szakrendelést is végzek. Fontos számomra, hogy a több évtized alatt megszerzett tapasztalatot továbbra is a betegek és a kollégák javára fordíthassam. A díj pedig arra emlékeztet, hogy ennek a hosszú pályának volt értelme.
