Csík János vallott múltról, jelenről és jövőről

A program első perceiben Bujdosóné dr. Dani Erzsébet, a Katona József Könyvtár igazgatója  köszöntötte a megjelenteket, majd Engert Jakabné osztotta meg ünnepi gondolatait a jelenlévőkkel. Kecskeméti Megyei Jogú Város alpolgármestere örömét fejezte ki, hogy „ma együtt ünnepelhetjük a magyar kultúra napját, azt a jeles eseményt, amely nemcsak a múltunkra, hanem a jelenünkre és a jövőnkre is fényt vet.” Az ünnepi szónok beszélt arról is, hogy a magyar kultúra kimeríthetetlen kincsestár: „Benne van népzenénk tisztasága, a Kodály és Bartók által megálmodott zenei világ, Petőfi szavainak lángoló szabadságvágya és Ady Endre fájdalmas sorainak szépsége is; de hozzátartozik a magyar nyelv gazdagsága, népművészetünk egyedi formavilága és mindazok az alkotások, amelyek tükrözik lelki és szellemi értékeinket.” Ünnepi beszédét Engert Jakabné egy személyes óhajjal zárta: „Kívánom, hogy ezen a jeles napon merítsünk erőt a magyar kultúra kimeríthetetlen forrásaiból, és vigyük tovább azt a gazdag lángot, amelyet őseink gyújtottak!”

Az ünnepi gondolatok után Csík János lépett a mikrofon elé. A Kossuth-díjas népzenész – miután ő is üdvözölte a Katona József Könyvtár földszinti nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség tagjait – először az est címadására adott magyarázatot. „A címnek a gyökerek és a szárnyak szavakat választottam, amelyek egyébként Johann Wolfgang von Goethe gondolataiból származnak. A gyerekeknek nincs több mit adhatnánk, mint amit ez a két szó takar. Gyökerek és szárnyak. Én azt hiszem, hogy amikor majd mesélek az életemről, magamról, az élet szépségeiről és nehézségeiről, akkor ezek lesznek a legfontosabbak: honnan indultunk, mit köszönhetünk a múltunknak, a szüleinknek, és mi az, ami erőt ad ahhoz, hogy élhessünk, hogy dolgozzunk és értékes életet élhessünk.”

Csík János ezt követően élete különböző állomásairól mesélt: első zenekarával, a Garabóval való fellépéseiről, a Békés Bandáról, a Csík Zenekar alakulásáról és az együttessel megélt közös sikerekről – külföldi útjaikról, itthoni elismeréseikről, a Magyar Örökség díjról és a Kossuth-díjról –, a táncházi mozgalom örömeiről, súlyos autóbalesetéről, a csodával határos felépüléséről, a Mezzóról stb. Végtelen szeretettel emlékezett meg mindazokról, akik akár a zenélésben, akár az élete más területein mellette álltak, akik kezdeti és későbbi szárnypróbálkozásait segítették, vagy épp a törött szárnyait gyógyítgatták. Felidézte az édesapjától gyermekkorában kapott hármas útravalót – „Fiam! Ismerd a Bibliát, szeresd a zenét és legyen jogosítványod!” –, s beszélt arról, hogy bár csak később értette meg a szavak mögött rejlő igazságokat, de azután ő is ezek szerint próbált élni, és nincs ennél több, nemesebb mondanivalója neki sem az utódok felé.

Az érdekes, humoros történeteket az előadó korabeli fotókkal is alátámasztotta. Természetesen a zene sem hiányozhatott: az életét meghatározó eseményekről való beszámolót Csík János több ízben is megszakította, hegedűt vett a kezébe és jó barátját, muzsikustársát, Mészáros Jánost is a színpadra hívva – többek között kalotaszegi dallamokat megszólaltatva – fergeteges hangulatot varázsoltak.

Előadását Csík János ezekkel a szavakkal fejezte be: „Egy kicsit nyugodtabb tempóban, higgadtabban, de a magyar kultúra értékeit a jövőben is szeretném továbbadni mindazokkal a lehetőségekkel, mint amilyen ez a mai is, hogy igazoljam: van mire büszkék legyünk mind az írásbeli, mind a képzőművészeti, mind pedig a népzenében rejlő kultúránk miatt. A magyar kultúra igenis él, élni fog és kell hogy éltessük!”

Az est felemelő percekkel zárult, a jelenlévők Csík János hívására közösen elénekelték a Himnuszt.