„Jöhetnek nehézségek, akkor is egymás mellett, a szeretet mellett döntünk”

 – Mikor és hogyan ismerkedtek meg?

Csaba: – Szegeden, az orvostudományi egyetem gólyabálján, a Tisza hotelben. Én harmadéves voltam, a feleségem pedig akkor kezdte az iskolát. Szerencsére mindketten részt vettünk a gólyabálon, azzal kezdődött a tanév. Ott megláttam, megszerettem és azóta is ugyanúgy szeretem.

Andrea: – Az egész gólyabálon együtt táncoltunk, nagyon romantikus volt. Emlékszem arra is, hogy egy türkiz színű selyemruhában voltam, Csabán pedig nagyon jól állt az öltöny. A végig táncolt éjszaka után együtt mentünk haza, ugyanis kiderült, hogy ugyanabban a kollégiumban lakunk.

– Akkor könnyű volt az udvarlás?

Cs.: – Sokat találkoztunk, moziba mentünk, a Tisza-parton sétálgattunk, Voltak szakmai együttműködéseink is, odaadtam a jegyzeteimet a feleségemnek, hisz én két évvel előre jártam.

A.: – Nagyon jó kollégiumi élet volt nálunk, sok-sok rendezvénnyel, mindenki jóban volt mindenkivel. Nekünk is adódott sok lehetőség a közös programokra. Sokat jártunk színházba is. Míg más kapcsolatok jöttek, mentek, mi egyre inkább úgy éreztük, hogy összetartozunk. Negyedéves koromban pedig, amikor Csaba már a szigorló évében járt, úgy éreztük, hogy eljött az idő, hogy összeházasodjunk.

– Hogy történt a lánykérés?

Cs.: – Hagyományos módon. A gyűrűt együtt választottuk ki az Oktogonon, egy klasszikus, egyszerű modellt. Aztán elmentünk Egerbe Andika családjához, ahol édesapjától kértem meg a kezét. Ő pedig azt mondta, vigyed!

– Mi változott az esküvő után?

Cs.: – 1985-ben házasodtunk össze. Nagy változás volt, hogy én elkezdtem a munkámat a kecskeméti kórházban, így csak hétvégenként találkozhattunk. Volt egy rövid időszak, amikar édesanyáméknál húztuk meg magunkat, a városközpont egy panel lakásában kaptunk egy szobát a kettőből. Aztán nemsokára sikerült a Széchenyivárosban egy negyedik emeleti panelben elkezdenünk az önálló életet. Így az első gyermekünket 1986 augusztusában már ide hozhattuk haza.

– Mindig is nagy családot terveztek?

Cs.: – Én egyke vagyok, és nem éreztem magam jól ebben a pozícióban. Ezért mindenképp több gyermeket szerettem volna. Természetes volt, hogy amikor ez valóra vált, áttevődött a súlypont a gyerekekre, kevesebb szabad programunk lett, de ezt nem teherként éltük meg. Teljesen normális volt számunkra, hogy ők lettek az elsők az életünkben.

A.: – Miután másfél éves lett Peti, egy évet dolgoztam a kecskeméti kórházban, aztán jött Tamás, majd Csaba, és 21 évvel ezelőtt Krisztinával vált teljessé a családunk. Játszótérre vittük őket, rengeteget meséltünk nekik. Kihívás volt, de nem az maradt meg, hogy milyen sok áldozatot kellett hozunk, hanem hogy milyen örömteli időszak volt. Élveztük minden pillanatát. Két nagyobb fiunk villamosmérnökként végzett, de informatikával foglalkozik, harmadik gyermekünk pszichológus, lányunk pedig még egyetemista. Nagyon sokat köszönhetünk a nagyszülőknek, akik segítettek nekünk, hogy összehangolhassuk a munkát és a gyereknevelést. Örökké hálásak leszünk nekik ezért. Szeretnénk ezt a példát mi is tovább vinni, mindenben támogatni gyermekeink családjait.

– Mennyiben előny, hogy mindketten orvosok, és milyen hátrányát érezték ennek házasságukban?

A.: Az, hogy mindketten vállaltunk ügyeletet, nem ideális sem a család, sem a párkapcsolat szempontjából, de ez ezzel a pályával jár. És mindent meg lehet oldani. Ezért is úgy gondolom, hogy ez inkább gazdagítja a kapcsolatunkat. Abszolút pozitív, hogy kikérhetjük egymás tanácsát, segíteni tudjuk a másikat. A munkahelyi nehézségeket is sokkal inkább átérezzük, mintha különböző hivatásunk lenne.

 – Nem vesz ki sokat az emberből ez a pálya?

 A.: De, nagyon sokat kivesz. Nem csak az ügyelet, minden együttvéve.  Mentálisan, fizikailag és pszichésen is nagyon megterhelő. A Covid alatt ezt extrém ódon éreztük.

– Hogyan töltődnek fel egy-egy nehéz nap, nehéz hét után?

Cs.: – Mindketten szeretünk mozogni, sportolni. Évekig együtt futottunk, majd teniszeztünk, most pedig edzőterembe járunk, személyi edző segítségével tornázunk. Én heti egyszer úszom, és évente egy hetet síelünk is.

 A.: – Szeretünk kirándulni, sétálni az arborétumban vagy a domb körül. Leginkább pedig úgy tudunk feltöltődni, ha a családunkkal vagyunk. Négy unokánk óriási ajándék, tőlük nagyon sok energiát kapunk. Egyik fiunk Münchenben él, velük ritkábban találkozunk, évente háromszor jönnek haza, és mi is háromszor látogatjuk meg őket. Videótelefonon viszont gyakran beszélünk.

– Mi házastársuk legjobb tulajdonsága?

Cs.: – Én Andika szelídségét, megbocsátóképességét, vidámságát mondanám.

A: – Segítőkészsége, az, hogy bármiben számíthatok rá. Most, hogy törött lábban kell itthon ülnöm, óriási segítség számomra. Emellett nagyon jó humora van, mindig képes megnevettetni. Volt idő, amikor beteg szüleim is velünk éltek, Csaba pedig úgy tekintett rájuk, mint saját szüleire.

     – És mi a legrosszabb?

Cs.: Akaratos vagyok.

A.: – A számból vetted ki a szót. (nevet)

Cs.: A feleségem pedig időnként hirtelen, olaszos temperamentumú, de uraljuk a dolgot.

– Ha összekapnak, könnyen kibékülnek?

– Nem szeretünk összeveszve lenni, így gyorsan lerendezzük. Nagy levegő, hasi légzés, aztán jöhet a bocsánatkérés. Legutóbb például azt találtam mondani a feleségem levesére, hogy picit sós. Ő a szívét-lelkét beleadja, amikor főz, és ez nagyon rosszul tud esni neki.

– Van-e otthoni munkamegosztásuk?

A.: – A konyha az én felségterületem, de törött lábbal hagyom Csabát is kibontakozni. Most tanulja a konyhaművészet alapjait, és ügyesen ki is tereget. Van egy íratlan munkaszabályunk, ki mit csinál, de ha úgy adódik, bármikor át tudjuk venni a másiktól a feladatát.

Cs.: – A négylábúak terelgetése az én feladatom. Három kutyánk van, őket reggel-este egyszerre viszem sétálni. Nem gondoltam volna, hogy képes leszek erre, de ez is gyakorlat kérdése. A kert inkább az én feladatom, de van, hogy Andika is beszáll.

– Új szakaszába lépett a kapcsolatuk azzal, hogy minden gyerekük önálló életet kezdett. Hogy élik meg ezt az élethelyzetet?

Cs.: – Nagyon furcsa volt, amikor elmentek a gyerekek. Ők négyen betöltötték ezt a nagy házat, aztán mostanra kettesben maradtunk. Negyedik gyermekünk pár hónapja repült ki otthonról, így még szokjuk ezt az állapotot.

A.: – Jópofa dolog, mert régebben rengeteg volt a feladat, soha nem ültünk le együtt mondjuk megnézni egy filmet. Szokatlan, hogy nem kell senki másra sem odafigyelni, kiszolgálni őt. Sokkal több időt tudunk egymásra szánni, ami nagyon jó dolog. Jólesik egy-egy közös séta vagy kávézás, erre eddig sosem volt időnk. Ha pedig jönnek az ünnepek, jólesik az is, hogy újra tele lesz a ház.

– Minden kapcsolatnak vannak hullámvölgyei.

Cs.: A mi házasságunkban is voltak nehéz periódusok. Olyankor leültünk, és elmondtuk, hogy szeretjük egymást. A döntő mindig az volt, hogy a másik fontosabb, mint bármilyen probléma. A szeretetünk mindig az első.

– Dolgoznak azért, hogy jól működjön a kapcsolatuk?

Cs.: – Magától nem működik semmi, egy kapcsolat sem. Nem engedhetjük el magunkat ennyi együtt töltött év után sem. Oda kell tenni magát mindkét félnek, de ez számunkra nem munka, természetes folyamat. Én próbálok a kedvére tenni, hisz az nekem is jó érzés, ha őt boldognak látom.

A.: – Tudatosan kell tenni a házasságért, hisz mindketten különbözőek vagyunk, különböző igényekkel. Ahhoz, hogy megmaradjon az érdeklődés, nagyon oda kell figyelni a másikra. Közben folyamatosan megy a verkli, meg kell, hogy álljon az ember, hogy megnézze, mit is tehet a másikért. Sokszor egy apró gesztus is elég, megkérdezni, mit segíthetek. Nem is gondolná az ember, milyen jól tud esni. Emellett nagyon fontos, hálásnak lenni a másik felé, megköszönni, örülni a figyelmességnek. Erre mi nagyon figyelünk.

– Különbözik a szeretetnyelvük, az, ahogyan kimutatják érzéseiket?

A.: Én szeretek gondoskodni a férjemről, szívesen főzök neki, de a gyengédség egyéb megnyilvánulásai sem állnak távol tőlem. Egy-egy simogatásból, mosolyból is érezheti Csaba, mennyire szeretem.

Cs.: – Azt tudom, hogy a gyengéje a virág, annak nagyon tud örülni, de nagyon értek a meglepetésekhez is. Andika 60. születésnapján például összerántottam a nagycsaládot, kint gyűltek össze a kertben, úgy, hogy ő semmit sem sejtett az egészből. Amikor felhúztam a redőnyt a nappaliban, akkor látta meg a harminc fős társaságot, hatalmas volt az öröme. De meglepetés kirándulásokat is szervezek, úgy, hogy feleségem vezet, de nem tudja az úticélt.

– Manapság tele vannak a hírek közismert emberek válási botrányaival. Mit gondolnak, mitől lehet jó egy házasság?

Cs.: – Ez nem tudom megfogalmazni, ezt az ember érzi. Rossz nélküle, szeretek vele lenni.

A.: – A bizalom a legfontosabb. Én abszolút megbízom Csabában, tudom, hogy a legjobbat akarja nekem. Még ha nem értünk valamiben egyet, akkor is meg tudjuk találni a közös nevezőt. Nálunk az az alap, hogy jöhetnek nehézségek, akkor is egymás mellett, a szeretet mellett döntünk...