– Hogyan kezdődött a kapcsolatod a sporttal, a focival?

– Tősgyökeres kecskeméti családba születtem, már a szüleim is itt nőttek fel, az egész család innen vagy a közvetlen közelből származik. Apukám focizott, édesanyám röpizett, a labdával így már nagyon korán találkoztam. Négy évesen kezdtem el focizni a Kecskemétnél, ahol aztán végigjártam a korosztályos csapatokat. Széchenyivárosban nőttem fel, a bölcsit, ovit, általános iskolát a Lánchíd utcában jártuk végig a nővéremmel sporttagozaton, utána pedig a Bolyaiba kerültem, szintén testnevelés tagozatra. Ide két évig jártam, mert jött egy kihagyhatatlan ajánlat Angliából, és kimentem két évre.

– Honnan jött ez a lehetőség?

– Egy családi baráton, Kislőrincz Istvánon keresztül. Próbajátékot hirdettek egy angliai college-ban, így kimentem egy hétre szerencsét próbálni. Megfeleltem a felvételin, és tetszett a közeg is, ezért úgy döntöttem, hogy belevágok. Nem sokkal a 17. születésnapom előtt jártam, és úgy éreztem, jót fog tenni egy kis kiszakadás Kecskemétről. Nyár végén költöztem ki, és már ott kezdtem az új tanévet. A csapat az utánpótlás ligában játszott, U19-es mezőnyben, így pont két évet tölthettem ott, amíg el nem értem az életkori határt.

– Hogy érezted magad kint?

– Nagyon jól. Mindenekelőtt azt éreztem, hogy befogadóak és segítőkészek az emberek. Nemcsak a diáktársaim és a tanáraim, de ha bementem egy kisboltba, vagy bármilyen más hétköznapi szituációban kerültem kapcsolatba az ottaniakkal, kedvesen viszonyultak hozzám. Mikor kimentem, nem igazán tudtam angolul, ezért rám is fért a segítség. Két év alatt rendesen megtanultam, itthon emelt szintű érettségit tettem és nyelvvizsgát is szereztem.

– Anglia melyik részén voltál?

– Leicester mellett egy kisvárosban. Ez a vidék Anglia középső részén fekszik, Londontól nagyjából másfél órányira északra.

– Milyennek láttad kint a focikultúrát?

– Azt tudom mondani, hogy fanatikusak, a szó jó értelmében. Voltam olyan negyedosztályú meccsen, ahol a 16. helyezett játszott a 18. helyezett ellen, kint volt körülbelül 5.000 ember és elképesztő hangulat volt, mintha a bajnoki címért játszottak volna. A meccsre járás hétvégi családi program, tolják ki a babakocsit, esznek-isznak, beszélgetnek. A pubok tele vannak, nézik a mérkőzéseket, vagy a helyszínen szurkolnak.

– Voltál kint Premier League vagy válogatott meccsen is?

– Kétszer is voltam a Wembleyben, Anglia előbb Brazíliával, majd Németországgal játszott barátságos mérkőzést. Óriási élmény volt, annak ellenére, hogy mindkét meccs 0:0-ra végződött. Az angol válogatott történetében egyébként még nem volt példa arra, hogy két egymást követő hazai meccsük is gól nélkül záruljon…

– Felmerült benned, hogy kint maradsz?

– Olyan komoly lehetőség, amibe minden további nélkül belevágtam volna, nem adódott. Ezért úgy döntöttem, hogy hazajövök, leérettségizem, és itthon kezdem meg a profi karrierem.

– Egyenes út vezetett vissza a Kecskeméthez?

– Miután hazajöttem, több NB II-es klubhoz is elmentem próbajátékra, és volt ahová hívtak is, de végül nemet mondtam. Egy héttel a 2019/20-as bajnokság kezdete előtt csörgött a telefonom. Zoran Kuntić, a KTE akkori vezetőedzője hívott, hogy szeretne megnézni. Ezt a telefont egyébként Huber Bálintnak köszönhetem, ő hívta fel a mester figyelmét arra, hogy hazajöttem és klubot keresek. Bálint régóta masszőrként dolgozik a KTE-nél, még ifikoromból ismertem. Szóval így kerültem az akkor harmadosztályban játszó Kecskeméthez. A pandémia miatt 2020 tavaszán lefújták a bajnokságot, az első teljes szezonom így a 2020/21-es volt, ekkor harcoltuk ki az NB II-be való feljutást. Szabó István 2021 nyarán érkezett a klubhoz vezetőedzőként, akkor kezdődött a nagy történet. A vezetésével egy szezon alatt feljutottunk az NB I-be, ahol jelenleg a 2. helyen állunk a Ferencváros mögött. Szenzációs dolog kecskeméti nevelésként ezt átélni, megtapasztalni a kitűnő szurkolótáborunk támogatását, hiszen kiskoromban is arról álmodoztam már labdaszedőként, hogy egyszer majd az NB I-ben is itt játszhatok.

– Mindig is védőként játszottál?

– Nem, gyerekként és ifi korosztályban csatár és középpályás is voltam, aminek úgy érzem több előnye is van a mai napig. Egyrészt nem jövök zavarba, ha a középpályán kell játszanom, erre egyébként ebben a szezonban több példa is volt már. Másrészt ismerem a támadók gondolkodását, és ez segít a védekezésben. A csapat jelenleg ötvédős felállásban játszik, én a három középső védő közül vagyok a bal oldali. Ebből a pozícióból a támadásokat is tudom segíteni, tehát itt is hasznát veszem a korábban szerzett tapasztalataimnak.

– A családod mennyire támogat a pályádon?

– Maximálisan. Minden meccsen kint vannak a szüleim, még idegenbe is elkísérik a csapatot, ha tehetik. De az egész családról elmondható, hogy focilázban ég, a nagymamáim is nézik a meccseket, a nővérem családja is elkötelezett KTE-rajongó. Nagyon sokat jelent nekem ez a támogatás.

– A focin kívül mivel töltöd szívesen az idődet?

– Úszom, kosarazom, footgolfozom, és követek is több sportágat. Ha tehetem, kijárok mérkőzésekre, például a Kecskemét hazai kosármeccseire a Messzibe, és persze a válogatott focimeccsekre a Puskás Arénába. A sporton kívül szeretek főzni, ez a meccsek előtti rutinomhoz is hozzátartozik.

– Mit készítesz ilyenkor magadnak?

– Előző este carbonarát szoktam, illetve ezt mostanában kibővítettem egyéb olasz tésztafélékre is. A meccs reggelén tojást eszem, ebédre pedig csirkét, rizst és salátát. Ha nagyon későn van a mérkőzés, akkor előtte még valami snacket, például müzliszeletet vagy banánt. Mindenkinek megvan, hogy mi tesz neki jót ilyenkor, és mi az, ami kerülendő. Nem nevezném ezt babonának, mert kísérletezésen és megfigyelésen alapul. Nem szabad „melléenni”: ezt is meg kell tanulnia egy profi sportolónak.