Könyvajánló: Dragomán György – Máglya

Máglya vagy mágia – szójáték is lehetne, de ebben a regényben különös módon fonódik össze a két szó. Emma, a tizenhárom éves, árván maradt kislány szemszögéből olvashatjuk bűnhődés és gyász, szabadság és szerelem, sors és sorstalanság egymásba fonódó szövedékének történetét. Azt is mondhatnánk, bűvöletes, amit művel a szerző. Dimenziók futnak egybe, tágul és szűkül a tér, Lewis Carol Alice-jaként zuhanunk a lyukba, s olyan dolgokat tapasztalunk meg, melyek által észrevétlenül változunk, többek leszünk, mélyülnek szívünk kamrájában a redők, de nem tudunk ellenállni a zuhanásnak. Érezzük, itt a kegyetlen valóságból egy másik valóság varázsolódik elénk.

A Ceausescu-rendszer bukása, a fejbelőtt, mocskos diktátor képe egyrészt a szabadság szédületét, az újdonság mámorát, a végtelen megkönnyebbülés szellőjét hozza, másrészt a múlt, a gyász, a veszteségek és hazugságok, a kétértelmű szavak, a lebegő gyanú mérgezett nyila pattan ki egyre, s valamiféle állati és egyben ijesztő vágy a gyilkos megtorlásra, mely további tehetetlenséget szül az értelmetlen áldozatok tükrében.

A nagymamájához költöztetett kislány mintha egy boszorkánykunyhóban találná magát egyszerre, ahol megelevenedik a világ, a hangyák az alvilág és a félelem, mohóság és az élet, a megfoghatatlan borzalom és ellenállhatatlan vonzalom szimbólumaiként kísérik végig a fejezeteket. Másik kiemelt állat a róka – nem csak a másik lány puha tapintású, csodált bundájában, hanem a szépség megörökített, rabul ejtett tájain is felbukkan. A szabadság és a megkapó, vad szépség, a veszedelem szimbóluma is egyben.

Dragomán György filozófusnak készült, mielőtt regényírásba fogott. A szabadság támája mint megkerülhetetlen fogalom mindig is mélyen foglalkoztatta. Ebben a könyvében kitüntetett szerepe van a szabadság eszméjének, s annak, hogy milyen áron juthatunk közelébe. Tulajdonképpen nem másról van itt szó, mint egy folytonos szabadulásregényről, mely hiába hogy a történelmi szabadulás után vagyunk, a múlttal és terheivel, a jelenbe átvitt generációs örökségekkel az egyénnek kell számolnia. Az önmegismerés kulcsszó: saját valónk feltérképezése által eljuthatunk odáig, hogy önként vállaljuk át mindazt, mit vállalni tudunk, s ne mások döntései, avagy kényszer alapján. Az is elrejlik a sorok mögött, hogy mindaddig, amíg dönthetünk, valamiképpen szabadok vagyunk, megőrizhetjük benső szabadságunkat. A múlttól pedig talán annyiban szabadulhatunk, amennyiben azt meg tudjuk változtatni. Mert a múlt megváltoztatható. Mi lesz a besúgók hátrahagyott gyerekeivel, a besúgókkal, akiket esetleg épp a hátrahagyott hozzátartozók életével zsaroltak? Magára kell-e vállalnia a gyereknek nagyapja múltjának terhét? Számos kérdés, gyávaság és bátorság, önmagunkra ébredés és félelem, szerelem és gyűlölet, megértés és kegyetlenség vetülnek elénk a papíron.

Dragomán György mondatai rövidek és sűrűek. Örvényként szippantanak magukba, ahogyan maga az örvénylés, az intenzív forgás is a varázslat része nála. Akár a csigavonalban, akár a mosdókagylóban, vagy a futás univerzumokat egybepörgető suhanásában. Látomásos képek tárulnak elénk, melyek, érezzük, csak részletek, de egy titkos, tárgyakon és szavakon túli valóság képei.

Nagymama és unokája mint mester és tanítvány, együtt végzik a hihetetlen rituálékat, hátborzongató természetességgel boszorkányos erőket mozgatnak meg. Máglyát raknak védelmező agyagember kiégetéséhez, lisztet szórnak, tárgyak üzenetét olvassák ki rendre.

A nagypapa, akinek alakja végig kíséri a regényt, szellemként járkál a házban, s a legkülönbözőbb helyzetekben mutatkozik meg. A halottak nem csak ilyen módon járnak a szereplők közt, hanem elkövetett vagy el nem követett tetteikkel, hősiességükkel vagy gyávaságukkal. Réka, a hősként meghalt ikerlány figuráján keresztül, avagy az autóbalesetben meghalt szülőkön át, akik mégis kitörölhetetlen emlékeket hagytak maguk után.

Emma apja festői tehetségét örökli, s fantáziáját, mely a tárgyak mögé lát. Súlyos és sok konfliktust okozó örökség a tehetség, melyet irigyelnek és sokszor meghurcolnak. A fájdalom szintén központi elem. Az önmagába vájt kötőtű vagy hajtű, mely egyrészt bűvös erővel bír, másrészt a fájdalom esszenciáját szolgáltatja. A fájdalomét, mely „segít emlékezni”.

Sok-sok jelenet, mely örvénylik, s mindig más-más ponton kapcsolódik egymásba, de egyfelé tart, s a borzalmakon túl is az igazságra fókuszál. A tájfutó gazella-rugalmasságában, mely koncentrikus erőket szabadít föl a célra összpontosítva, s biztos tudatában, hogy „az észak az észak”, ahogy az igazság, az igazság. S, hogy nem számít, mit mondanak mások, ha mindezt tudjuk. Az emlékezés tehát fájdalommal jár, ugyanakkor az életet is jelenti, s a felejtés a halál maga.

Intenzivitásában és szuggesztivitásában ez a regény egészen addig megy, hogy már nem látunk mást, csak képeket, a szavak metamorfózisából áttűnő elképesztő jeleneteket, a múlt kísérteteinek valóságát, a tárgyak életrekelését. A dió, a fáskamra, a „titokcsiga”, mind-mind egy másik világ tünékeny eszközei, a titok kézzelfogható közvetítői. A fáskamra ezek közül is kiemelkedik, s egy másik történelmi rettenet helyszíneként szerepel feltárásával brutális emberi küzdelmeket elevenítve meg.

Ugyanakkor a máglya a könyvben tényszerűen a diktátor falakról levert és összemocskolt képeinek, a diktatúra gyűlölt szimbólumainak megsemmisülését jelenti talán leginkább. Mégis, a mindent elsöprő és jogos örömöt és diadalt, mely a forradalom és az abban részt vevő hősök és elnyomottak jogos jussa, beárnyékolja a gyanakvás és a bosszú…

Alapállás ebben a történetben a reményvesztett kiszolgáltatottság és a gyász. Mégis, érezzük, ahogyan a kráter peremén porzik a róka bundája körül a hó, úgy csillámlik a remény, hogy az igazság fényében végül minden jóra fordul.  

/Dragomán György, Máglya, Magvető, Budapest, 2014/