Könyvajánló – Farkas Márta: Párizsban

2024. 05. 04., 10:02
A vágyak megvalósulása nem mindig jár boldogsággal. Az elvágyódás, az idegen földek, a távoli paradicsom utáni sóvárgás minden korba beleírja sajátos történeteit. Különösen a diktatúrák idején, mikor sokak számára egyetlen lehetséges megoldásnak tűnik. Farkas Márta különös regénye az 1960-as évek elején játszódik, s egy francia származású magyar lány alakján keresztül világít rá a kérdésre, hogy lelhet-e otthonra egy magyar idegen földön, s hogy érdemes-e szembe menni legbensőbb megérzéseinkkel, értékeinkkel. Meggyőző üzenetek nem csak remekművekből születhetnek. E könyv üzenete lehetne: az igazi hazaszeretet, honvágy végül mindig hazatalál.

Farkas Márta harmadik regénye igazi kuriózum. A francia újhullámos regények fordítójaként, tankönyvszerkesztőként, egyetemi tanárként és újságíróként is működő szerző olasz-francia szakot végzett az ELTE-n, majd felnőttként református vallástanár szakot. Értékrendjét és világlátását azonban nem érzékeljük egyértelműen a regény során, inkább talán végső üzenetében érhetjük tetten. Tartózkodik azonban a desztillált, kimódolt megfogalmazástól, sőt egyenesen szembe megy vele. Natalie, a francia anyától, magyar szabadsághős apától („állítólag öngyilkos lett a börtönben”) származó fiatal húszéves lány éppen a budapesti bölcsészkar hallgatója, mikor anyja merész lépést tesz, kieszközöli a párttitkárnál, hogy kijuthasson két évre Párizsba, majd az idő leteltével itthon folytathassa tanulmányait. A korban rendkívülinek és szinte kivitelezhetetlennek tűnő elképzelés meglepő módon megvalósul, az „elvtárs” rábólint. Mint fény derül rá, nem puszta jóindulatból… 

„Mindent tudok – mondta igen szerényen a nagy ember. – Azt is, hogy ön hová jár fodrászhoz.” A megfélemlítés, a bizonytalanság légköre azonban inkább keretezi, mint áthatja a regényt. Natalie-t anyja régi barátnőjéhez és annak férjéhez küldi lakni a francia fővárosba, ahol azonban csak Jacques, a férj várja, időközben ugyanis felesége elköltözött tőle. A lány nagy tervekkel, a nyugati kultúra iránti érdeklődés szenvedélyével indul útnak, de már az első állomáson idegenkedést érez magában. Franciatudása és származása ellenére nem tud megbarátkozni a szellemiségében, társadalmi felépítésében olyannyira más világgal. Már Bécsben, ahol „minden be van csomagolva és mindenki gazdagnak látszik”, elkezdődnek a kényelmetlenségek, mikor a fotocellás ajtót nem ismerve, nekiindul, s a nagy lendülettől előrebukik. A nagy lendület azonban még nem torpan meg teljesen Párizsig, amíg meg nem pillantja Jacques-ot, szállásadóját. Az ő idegensége már a profiljából feltűnik, de talán leginkább távolba révedő tekintete, élhetetlen stílusa és szeszélyessége ragadja meg. Mikor találkoznak, éppen felesége telefonhívását várja, akivel már nem él együtt, de mikor megszólal a telefon, nem veszi föl.

Elég hamar egy szerelmi háromszögbe-majd négyszögbe bonyolódunk, melynek alakjai bizarr viselkedésükkel viszik tovább a történet szálait. Közben megismerkedünk a párizsi miliővel, ahova olyannyira vágyott Natalie, s melyben most éppen annyira elveszettnek érzi magát. „Igen, ezek a franciák kiröhögik az embert” – gondolja. Hogy anyagilag némileg függetlenedjen, próbál munkát vállalni, de rendre holmi balkániként kezelik, cselédként helyezkedik el egy utálatos öregasszonynál, aki a méregdrága kagylókról és tengeri herkentyűkről prédikál neki piaci látogatásaik alkalmával, miközben ő gyakorlatilag éhezik. Ugyanis Jacques – mint kiderül – egy önsorsrontó állásnélküli grafikusművész, akit tulajdonképpen volt felesége tart el még mindig.

Nosztalgiával gondol vissza az egyetemi előadásokra, csoporttársakra, Budapestre, ahol minden gond ellenére otthon volt. Parázs viták és a végletekig feszített beszélgetések, viharos kirohanások és állandó bizonytalanság. Tulajdonképpen az érzelmek vizein hajózunk végig, ahol a hullámok intenzitása legtöbbször kicsap a mederből, féktelensége magával ragadja az olvasót. Hamar, kicsit túlságosan is hamar nyilvánvalóvá válik Natalie ragaszkodása, szerelme Jacques irányában. Ebbe a megkérdőjelezhetetlennek tűnő kötelékbe csap be minden nyugalmas pillanatban a volt feleség, Clodine, aki kalandvágyával, szeszélyességével nem hagy nyugtot senkinek. Később ismerjük csak meg Sacha-t, Jacques korábbi házasságából származó tizenkilenc éves fiát, aki a szerelmi négyszög görögös csúcsát alkotja. Szépségével, elérhetetlenségével van jelen, s teszi még bonyolultabbá az érzelmi szálak szövedékét.

Natalie öccsének és anyjának írt szókimondó és modoros leveleiből értesülünk leginkább benső gyötrődéseiről. Az idegenség érzése a legdominánsabb, de próbálja humorral és flegmasággal álcázni mélységes zaklatottságát. „Élete vívódás a szerelem és a honvágy között. Hogy a két nagy érzelem közül melyik győz – erről szól ez a történet.” – olvashatjuk a borítón.

A történelem itt kétségtelenül áthatja a szereplők sorsát, de sorsuk, egyéni tragédiájuk mégiscsak jellemük és saját döntéseik hozadékából bontakozik ki. Natalie egy nemzeti diktatúrából kerül egy másik nemzet szerelmi diktatúrájának kelepcéjébe, s úgy tűnik, ez utóbbiból nehezebb szabadulni. Az írónő igen fordulatos, párbeszédekkel teli stílusa egy perc üresjáratnak sem hagy helyet. Ugyanakkor az események inkább lelki-gondolati síkon zajlanak. A narrátor egyes szám harmadik személyben, a mindentudás szemszögéből, de a sejtetés eszközeivel láttat. Magávalragadó hangvételének titka főként szókimondásában, dinamikusságában és keresetlen, a nyerseséget is magában foglaló hozzáállásában rejlik. Nem mindig szimpatikus számunkra Natalie, aki flegmaságával, meggondolatlanságaival és akaratosságával is kitűnik. Mégis, amivel tovább lendíti saját élete, s ilymódon a történet folyását is, az áldozatvállaló képessége és hajlandósága. Nem véletlen, hogy éppen ezt próbálják kihasználni újdonsült ismerősei. Megjelenik itt az árulás, az alattomosság és a felelőtlenség mint a legpusztítóbb erők az emberi kapcsolatokat illetően. Éppígy vetődnek föl olyan fontos kérdések, hogy megéri-e mindent otthagyni egy képzelt, bizonytalan idill kedvéért? Lehetek-e boldog egy másik országban, ahol a nevemet se tudják leírni, s végső soron mindig csak idegen leszek? Megérti-e egy másik nemzet szülötte valaha azt, hogy mit jelent számomra egy-egy magyar szó, egy dallam, egy történelmi pillanat? Farkas Márta regénye erre kétséget kizáróan megadja a választ. 

/Farkas Márta, Párizsban, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2017/