Könyvajánló – Simone de Beauvoir: Képek, káprázatok

Egyszerre filozofikus magasságokba szárnyaló és nagyon is hétköznapi Beauvoir ezen regénye. Az 1960-as évek francia társadalmának bevett, sokszor avittas szokásmechanizmusai szüremkednek át a borús szűrőkön, míg a történet maga egy Tavernier vagy Chabrol-film szcenáriója is lehetne. Laurence, a fiatal családanya a korabeli társadalom tehetős rétegének képviselője: a kirakatba tehet egy sikeres, jól kereső férjet, két szép kislányt és jól jövedelmező karriert. Mi kellhet ennél több? Úgy tűnik, maga sem tudja. Körülötte kirajzolódnak élete fontos szereplői: a tökéletes, emberséges, kulturált és mindig „comme il faut” apa, a karrierista anya, aki hol az öregségtől retteg, hol a magánytól, s próbálja összekaparni megmaradt önbecsülését, mely küzdelemben jelentős feladat jut lányának. Feltűnő, s egyértelműen mutatja a távolságtartást, hogy anyját keresztnevén, Dominique-nak szólítja.

A narrátor hol személyesen a főszereplő hangján, hol egyes szám harmadik személyben szólal meg. Ami nem változik egyik sávban sem, az a szókimondás és a stílus kesernyés kiábrándultsága. Miért izgalmas mégis ez az olvasmány? Mert kérdéseket tesz föl – mer mélyreható kérdéseket föltenni, s mert valamiképp leleplezi az eredendő emberi gyarlóságokat. Laurence nem csak másokkal, magával is könyörtelen. Miközben olyan kérdésekre keresi a választ, hogy „miért élünk?, belepillanthatunk egy anya-lánya viszony egyszerre féltő- gondoskodó, mégis távolságtartó univerzumába. Catherine tizenkét évesen teszi föl az emberiség soha meg nem oldott, kínzó problémáira irányuló kérdéseit, mellyel alapjaiban rengeti meg anyja lelkivilágát. Az éhezés és az élet értelme körüli gondolatok persze itt akárhogyan is, önmagukba hullanak vissza és álságos perspektívákat tükröztetnek, de Beauvoir eléri, hogy ne érezzünk émelygést azáltal, hogy a kislány szemén keresztül láttat. Laurence, aki ösztönösen irtózik a középszertől, mégis beleolvad környezetébe („Az ember azt mondja, amit mások elvárnak tőle” – jelenti ki.)

Beauvoir-ból időről időre előtör a filozófus, s ehhez hasonló kijelentéseket tesz: „Az ember azt hiszi, hogy egy férfihoz ragaszkodik, pedig saját magáról alkotott elképzeléséhez, a szabadság vagy az előre nem látható illúziójához, káprázatokhoz ragaszkodik.” A káprázat az eredeti címben nem szerepel egyébként, a Les belles images szép képeket jelent, de a regényben valóban káprázatként jelenik meg a látszólag tökéletes világ képe, melyet eltorzít a valóság és a hazugságok, kompromisszumok nélküli lélek előtörése. Szinte szó szerint tör elő a törékeny nőből a hazugság, a látszat undora – napokig nem marad meg benne étel. Mindez egy (látszólag) nagyszerű görögországi nyaralás után, ahol bálványozott apjával körüljárják a görög kultúra fellegvárait, képeit, szobrait, szépségeit. Mégis, csak egy helyszínen ragadja magával a szépség megrendülése…

A közöny – a francia irodalomtól nem idegen módon – központi elem a könyvben, ahogyan híres élettársának Sartre-nak az „undora” sem. Nem véletlen, hogy nem tudunk azonosulni ezzel az undorral, noha megértjük. Van valami hidegség abban, ahogy az író megfesti még főhősnője személyiségét is. Nem kerülünk hozzá közelebb, talán csak gondolataihoz férkőzhetünk, ez tartja fönt érdeklődésünket. Mégis, éppen ezért különös és érdekfeszítő olvasmány, mert egyedi módon nyúl az örök emberi kérdésekhez, s tényleg keresi a választ. Éleslátón taglalja a modern technológia problémáját, az elembertelenedés felé vezető utat – ahogy számba vesszük a fölvetett témákat, rájövünk, hogy a világ mindig ugyanazzal küzd, hogy végső soron nincs más igazság, mint hogy a történelem ismétli önmagát. Mégis, bezár és lezár ez a hozzáállás – talán azért, mert nincs meg benne a hit nyitottsága. Érdekes adalék, hogy Beauvoir nagyon szigorú katolikus nevelést kapott, olyannyira, hogy apácának állt, majd ateista lett. Meghasonlottsága visszaköszön főszereplőjében is, aki azonban nem nyugszik addig, amíg ki nem vívja a győzelmet saját önbecsülését illetően, családjával szembeszállva. Lányában látja a kiutat, azt reméli, megmentheti saját összeomlásának szörnyűségeitől. A szülői lét, az állandó készenlét és aggodalom is fókuszáltan jelen van a regényben. Megrögzött feministaként az írónő két nőt állít reflektorfénybe, s valóban, mintha a férfiak alapvetően csak díszletet alkotnának. Így a megunt szerető, majd a megunt férj –

A görög kultúrát halottnak festi le, hidegnek, távolinak és élettelennek, ahogy magát a történelmet is. Laurence nem osztozik apja görögök iránti lelkesedésében, szinte kővé dermed a sok múltbéli jelenéstől, s kérdőre vonja magát, vajon nem számít számára a kortól független igazságok, értékek, noha meg volt róla győződve.

Férje látszatelvűségét elkönyvelve magába néz. Az űr, amit fölfedez önmagában válságba taszítja. Mégis, ebben a regényben a képeknek, ahogy az újság-híradó mindennapi tragédiáit-katasztrófáit közvetítő képeinek – nincs súlya. Súlytalan, mégsem könnyed és könnyű ennek a társaságnak az élete, melybe Simone de Beauvoir betekintést enged. A hitelességet és a valóság tükörcserepének egyetlen darabkáját talán Catherine zsidó származású, nehéz sorsú kis barátnője képviseli egyedül. Nem véletlen, hogy a végkifejletben is fontos szerep jut Brigitte-nek. Általa valóban szörnyűségesnek tetszenek a világ tragédiáinak híradós képei, s mintha ő lenne az egyetlen igazán emberi a szereplők közt. Egyetlen hibája kiszakadt szoknyája, mellyel vajmi keveset foglalkozik, orvosnak készül. Komolysága és koraérettsége megszégyenítőleg hat a felnőttekre, s szembesíti Laurence-t azzal, hogyan menthetné meg lányát a kiüresedéstől és attól, hogy a pszichológus, s maga a társadalom ember helyett „egy szép képet” formáljon belőle.

A szépség eszménye is végig jelen van a regényben. A francia kifinomultság nem tudja elképzelni, hogy figyelmen kívül hagyja. Éppen ezért hat olyan erőteljesen, mikor a főszereplő csalódottságában kifakad: „találkoztam a szépséggel, s nem tudtam mit kezdeni vele”. A lélek utolsó verdesése lenne ez? Teljesen kihűlt vagy még van remény? Merül föl a kérdés, melyre nem kapunk megnyugtató választ, de a remény ott bujkál a sorok mögött.

/Simone de Beauvoir, Képek, káprázatok, Európa, Budapest, 1971/