Könyvajánló – Tormay Cécile: A régi ház
Tormay Cécile tollal a kezében halt meg 1937-ben, tragikusan váratlanul. Teleki Pál miniszterelnök így szólt az emlékére rendezett ünnepségen, melyet ugyanebben az évben, április 2-án tartottak a Vigadóban óriási tömeg előtt: „Tormay Cécile bízott a magyarságban, hogy újra megtalálja önmagát; és hogyha valami maradt bennünk a Tormay Cécile lelkéből, akkor mi is ezzel a bizalommal haladhatunk tovább ebben a világban. Ebben a világban, amelyben máma sokkal erősebbek vagyunk, mint az a nemzet és ország, melyet ő maga körül látott. Bízzunk magunkban, ezen a viharzó tengerén a mai Európának.” Ma is aktuális szavak ezek. Tormay Cécile az ősi magyar hit, s az önmagunk tetteibe vetett hit megtalálásában lehet segítségünkre kortól, nemtől, politikától függetlenül, s irodalmi értékei mellett már csak ezért is fontos foglalkoznunk könyveivel, feleleveníteni azt a nagyszabású életművet, melyet maga mögött hagyott.
Néhány fontos adalékot említsünk meg életéből! Pesten, jómódú értelmiségi családban született, sokat utazgatott, idővel a francia-olasz irodalmi szalonok egyik központi alakja lett, tehetségét később itthon is elismerték. A nemzeti összeomlás rémének , s a magyar egység igézetében szentül hiszi, hogy az országot csak a magyar nők segítségével lehetséges újra felépíteni. Ebben a szellemben alapítja meg 1918-ban a MANSZ-ot, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségét, mely 1931-re már mintegy egymillió főt számlál, s központi ideája a nők nemes, önfeláldozó, hívő támogatásának felélesztése, mellyel éppen az ország férfias arculatát erősítheti „a női nem”. Mielőtt itthon az Akadémia Nobel díjra terjesztette föl kétszer is, külföldön 1935-ben már a Mme Curie után megüresedett posztra, az ENSZ elődjeként ismert egyik fontos bizottságának az elnöki helyére választják meg.
Irodalmi tevékenysége szempontjából korszakalkotó az 1940-es években a porondról teljesen lesöpört Napkelet folyóirat, mely a Nyugat ellenpárjaként jött létre, s – mint már bevezetőnkben említettük –, olyan neves szerzőket közvetített, mint például Szerb Antal, Németh László, Reményik Sándor. A publikálók sorában szerepel még többek között Kodály Zoltán, Áprily Lajos, Mécs László, Sík Sándor, mely már önmagában is mutatja, hogy milyen jelentős szellemi műhelyt sikerült maga köré verbuválnia, mely azonban nagyon fontosnak tartotta a kevésbé kiemelkedő alkotók bemutatását is.
Noha a köztudatban inkább a Bujdosó könyve című különleges napló avagy már-már memoárjellegű, sokat vitatott műve szerepel, most egy másik, igen elismert regényét ajánlom olvasóink figyelmébe, mely egyébként osztatlan sikert aratott a korban, immáron itthon is, s Szerb Antal is kiemelte jelentőségét.
Gyönyörű, magávalragadó és hömpölygően tiszta regény az 1914-ben íródott A régi ház. Vádolták azzal, hogy túlságosan hasonlít Thomas Mann Buddenbrook-regényére, de tulajdonképpen csak maga a műfaj, s a választott téma hasonló. Három generációt körülölelő családregényről van ugyanis szó, melyben a nagyapa, Ulwing Kristóf alakja szolgáltatja a referenciát, a gyökerek magyar oltópontját, hova a Pest-Buda tengely kettősségében, a kék Duna mentén megfogant család lélekben mindig visszatérhet. A nagyapa figurája hatalmas, a tiszta akaraterő, a munka által nemessé kovácsolódott (avagy inkább ácsolódott) emberi természet példája. Hideg szeme az északi fényeket tükrözi, de ősei a Duna mentén érték el a magyar földet.
Életműve a rendkívüliség bátor diadala a középszer fölött:
– Hát akkor az uraknak csak az a jó, ami középszerű?
– Nagyon helyesen mondja, építőmester úr. Az állam szerkezetére nézve csak a középszerűség hasznos. Ami felette és alatta van, az kényelmetlen rendetlenséget okoz. (25.o.)
A régi ház az újrakezdések regénye is. Tormay Cécile-t úgynevezett „szapphói hajlamú” írónőként is emlegetik, másik igen emblematikus vonása pedig, ahogyan belelát a női lélekbe. Noha a szerző maga soha nem élt házasságban, s gyermekei sem születtek, mesterien rámutat a házasságban elhallgatott szavak, egy csöndbe fulladt élet veszteségének kínjaiba, mely két ember kétfelé tekintő párhuzamosának megrendítő találkozásában oldja föl végül az idő visszahozhatatlannak tűnő veszteségét, ahol mégis utat tör az utódokban felcsillanó remény.
Központi elem a regényben a zene, mely a természet, s az anyaföld iránti rajongás elementáris és ösztönös áhítatával alkot egyszerre ellentétet és harmóniát.
Egyszerre arra kellett gondolnia, hogy egész életén át egyedül volt. Nem bánta, attól nőtt meg az ereje. Senkitől sem várni, senkire sem támaszkodni. De amit most érzett, az más volt. Ez nem az erőnek, ez az öregségnek a magánya volt. A pozsonyi ház sötét szegleteivel; az anyja nótái; az atyja műhelye; a fiatalsága. Kívüle senki sincs többé, akinek ez valóság volt. Mikor az ember magányosan marad a múlttal, az fájdalmasabb, mint a jelen magánya. Csak most fogta fel, milyen az, mikor mindenki elment, akinek azt lehetne mondani: „Emlékszel?”
Tormay Cécile sokszor egészen a bűvöletig hevíti az atmoszférát, ez egyik legerősebb eszköze, s egyúttal ez adja hangjának egyediségét, s emeli regényét is magasan az átlag fölé. A paradoxonokból építkezik: régi és új, elnyomás és forradalom, hazai és idegen, fiatal és öreg, minden egy különös szférában ér össze. A regényen zöldesen folyik végig „a kék Duna” – el is hangzik valahol, hogy miért is nevezik kéknek, holott nem az ég kékje, hanem a föld zöldje hullámzik benne. A német Ulwingok a Duna mentén érkeztek valahonnan messziről, s a szerelem és a halál is itt kezdődik, tetőzik egyre a történetben. A beteljesületlen szerelmek mintegy nemzedékről nemzedékre öröklődnek, s akiknél végül megtörik a sor, ők sem találnak rá rögtön a boldogságra. „Hát senki sem éri el, amiért nyúl?” – szakad ki a sorokból.
A szerző sokszor kegyetlen olvasójával is, sebeket ejt hirtelen mozdulataival: a csodálatosan áradó, álomszerűen lélekig hatoló tündérmeséket minden átmenet nélkül semmisíti meg a szemünk láttára. Azonban nem csak emiatt katartikus, megindító és mélyreható ez a regény. Olyan tragikus igazságokat mond ki, melyeket önmagukban állva nem biztos, hogy ilyen mélyen átéreznénk, mint az ily módon a regény foglalatában lehetővé válik: „Az emberek nem látják mindég egymást, csak néha, egy-egy pillanatra.” (124.o.); „Egymáson taposunk mi emberek, mert nem tudunk egymásról semmit.”
Mégsem sötét a regény kicsengése. A föld és a földöntúli, a szeretett otthon iránti végtelen szerelem hatja át, mely minden leírásában visszaköszön.
S a város fényeivel szemben földereng a föld sötét valósága: Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a lelkét a városon túlra. Ment magányosan, és esőszagú szél jött eléje. Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn. A szagokat, a színeket, a hangokat. A gőzös, forró nyári zsombékot, az átfagyott téli erdőt, melyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül a nádasból a szél, és végigborzong az élet a világon. A barázdákban lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes kínjával. Hívás…felelet. Vajon ők mindég megtalálják-e a párjukat?
Hogyha elolvassuk ezt a kihagyhatatlan remekművet, biztosak lehetünk benne, hogy puszta irodalmi élményen túl sokkal többet kapunk. Szavai, képei és melódiái infúzióként töltik belénk „az élet sóját”, mindazt, mi nélkülözhetetlen. Hasonlót érezhetett Reményik Sándor is, ki személyesen is jól ismerte az írónőt, s így vall a Napkeletben közzétett megemlékezésében:
Nem úgy írok róla, mint aki nincs már. Úgy írok róla, mint aki bennem van. Véremmé vált vér. Lelkemmé lett lélek. Munkámba épült mű. Tormay Cécile számomra nem csak irodalmi érték, hanem «örök utitárs», attól kezdve, hogy földi zarándokutamon csatlakozott hozzám –