Divat manapság azon siránkozni, hogy nem olvasnak az emberek úgy általában, s hogy verseket még kevésbé. Pedig a vers mindig is fontos, újra és újra előkerülő gyógyszere, terápiája, s nélkülözhetetlen tápláléka volt, s lesz a léleknek, mely sosem fog eltűnni az emberiség történetéből. Tagadhatjuk, de a költészet elemi szükségletünk: ki nem olvas verset, más pótszerekkel szerzi meg az érzelmi, s lelki egyensúlyt, de attól még a pótszer pótszer marad. Érdemes odafigyelnünk a feltűnő hangokra, a kortárs lírára, mert nekünk és rólunk szól, a mostban. Ezért is ajánlom ezúttal egy igazán magyar, igazán kortárs kötőnő verseit olvasásra, mert vagány őt olvasni – s nem csak szójáték: Iancu Laura A vágány mellett haladva szól hozzánk a lét megkerülhetetlen kérdéseiről, sejtelmeiről suttogva.
